Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-28 / 17. szám - Heltai Jenő: Álmokháza
A legdivatosabb tavaszi olasz fürdőhelyek egyike: Alassio. A kegyetlen Afganisztánból. Elfogott felkelő, akit orrcimpájába fűzött láncon tartanak fogva, mielőtt kivégeznék. Nem védekeztem, konokul hallgattam. Holott szavai fájtak és jól esett volna megkérnem, hogy ne haragudjon idétlen ingerkedésemért. Átkozott gőgöm azonban belém fojtotta a beszédet, mint annyiszor már, amikor egy szóval jóvátehettem volna mindent. Nevét kellett volna csak kiejtenem, azt se, beérte volna talán azzal is, hogy kezemet fölemeljem, intsek neki, maradt volna. Nem tettem. Tűrtem, hogy küzködjön magával, habozzon, aztán mégis csak elinduljon. Titokban talán örültem is annak, hogy a végzet megint megver valamivel, amit hazavihetek Álmokházába tépelődnivalómak. Gyerekem van, fiam, akit talán sohasem fogok látni. Talán az anyjával se beszélek soha többé. Mit beszéljek vele? Ha nem értette meg!... Azután megbántam mindent. Fölugrottam és Irén után rohantam. Az előcsarnokban utolértem. Inkább utólérette magát. Szó nélkül karomba fűztem karját és visszavezettem. Nem kellett erőszakoskodnom, várta, hogy utánamenjek, örült, megenyhülten nevetett, noha még mindig sírásra állt a szája. Amikor a sötét páholyban magamhoz szorítottam, halkan zokogni kezdett: — Mit tudja maga!... Feje lehanyatlott. Megcsókoltam könnyes szemét, nedves arcát és a száját kerestem. Nem vonakodott, olyan vadul csókolt meg, mint soha azelőtt. — Most eljössz hozzám — mondtam neki — és elmesélsz mindent. Meghökkent. Fejét csóválta: — Nem lehet. A házmesterné ismer... Sokszor jártam ott az urammal... — Itt nem tudok beszélni — mondtam türelmetlenül. Egy pillanatig tűnődtem csak. Azután fölugrottam. Megkaptam a karját. — Gyere! Kocsiba ültettem. A kocsisnak megmondtam a címet. A garni címét.“ A garniban úgy fogadták Karmelt, mint a száműzetésből hazatért fejedelmet. A kanosai szobaaszony mindenáron kezet akart csókolni neki. Valamivics arcát kipiritotta a büszkeség. Boldogan dörzsölgette kezét. Hiába no, a főhadnagy ur mégsem tud nélkülünk élni. Hazajött! És egy pillanatig Karínéi maga is azon tűnődött, nem ez-e az igazi otthona? Garni — Valóságháza. Irén mélyen a szemébe húzta kalapját, bundájának a gallérját is fölhajtotta. Még most is reszketett, hátha a sötét kocsiban, a sötét uccán meglátta valaki. Csak akikor nyugodott meg egy kicsit, amikor Karmel bezárta az ajtót. De még akkor sem engedte meg, hogy Karmel bekapcsolja a világítást. A sötétség eltakarta őket egymás elől. Irén beleroskadt a karosszékbe, Karmel végigdőlt az ágyon. Régi ágyán. A tapintatos Valamivics régi szobájának a kulcsát nyomta kezébe. Sokáig hallgattak. Karmel meg is feledkezett már arról, hogy Irén ott van. Régi ágyán mégegyszer átélte a garniban való raboskodásának szédült négy hetét. Mégegyszer átélte Zsófikét, a fekete asszonyt és a szomorú öreg századost, Valamivics meséit... — Jött ide egyszer egy híres színésznő egy előkelő úrral...
