Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-21 / 16. szám - Fröschel, Georg: A hatalom kulcsa
Jobboldalt: Myron T. Herrick, az elhunyt párisi amerikai nagykövet temetése. — Baloldalt: Gál Edith, a rimaszombati jelmezszépségverseny nyertese. úrnője nevében olvasnivalót kért tőle. Miután arra a kérdésére, vájjon fogadhatja-e öt most az asszony, igenlő választ kapott, egy könyvcsomóval a hóna alatt követte komornát. Éva Dretkiel igen hálásnak mutatkozott a magántanár szívességéért. Átfutotta a címeket. Megdöbbent arccal választotta ki a két német könyvet. — Hol szerezte ezeket a könyveket? — kérdezte. — Délben vettem az egyik állomáson. — Különös, nagyon különös, — motyogta a nő. — Ismeri a szerzőt? — Csak Sarkos urat, a regény Íróját ismerem, a tanulmány szerzőjét csupán cikkeiből. — Ön tehát nem tudja, hogy Sarkos és Sokras ugyanaz a személy. — Sarkos Sokras álnéven is ir? — Úgy van, egyszerűen megfordította a nevét. De ugylátszik, valami nagy titkot árultam el. — Én nem tudtam erről, bár Sarkos urat meglehetős régén ismerem már. Csak most vette észre, hogy Drekielné nem volt egyedül a fülkében. A sarokban egy bő barna raglánba burkolt ur gubbasztott, feje mellére csuklott, úgy hogy hegyes kecskeszakálla egészen behajlott. Az ur a vonat dübörgését szelíd horkolással kisérte. Néhány francia újság s egy menetrend hevert mellette. Willovsky az idegenre mutatott. — Társasága van, asszonyom? — Igen, ez az ur már néhány órája itt utazik a fülkében, de ugylátszik, nagyon fáradt. Willovsky elbúcsúzott az asszonytól, aki azonnal hozzáfogott a regényhez. Már az első oldalok után a Sarkossal együtt átélt boldogság és bánat idéződött fel benne. Még mindig nem bírta gyűlölni ezt az embert, aki annyiszor megalázta öt, öt, aki különben oly büszke volt, mint egy királynő. Elváltak útjaik, de az iró ott élt a nő szivében továbbra is. Hónapok múltak már azóta, közben az asszony a halál után is nyúlt már egyszer. Valahogy mégis elfelejtette őt, de most ez a könyv ismét föltépte a beheggedt sebeket, a múltra vetett fátyolt széttépte. Éva érezte, mit és kit vesztett el Sarkosban s a könyv lapjaira könynyeit hullatta. A komorna végül azt jelentette, hogy ideje volna már átmenni a hálókocsiba. Éva Drekiel az ájuláshoz volt közel, a lányra támaszkodva támolygott végig a vonaton. Alig hagyta el Drekielné a fülkét, az alvó ur fölugrott, egyszeribe nem látszott egyáltalában álmosnak, fölkapta a könyvet, mely könnyeket csalt utitársnöje szemeibe, átfutotta a címet s a legközelebbi állomáson leugrott a vonatról, hogy egy rövid táviratot adhasson fel, mely alá ezt a nevet irta: Edmond Dúc. XI. Olga Klipp, a csinos telefonkisasszony, Willovsky régi barátnője szolgálatát teljesítette s unatkozva kötötte össze a telefonállomásokat, midőn Prungel, az öreg hivatalszolga vállára tette kezét s egy kis csomagot helyezett elébe. — Ez az enyém? — kérdezte Olga meglepve. — Igen, egy ur adta le éppen az imént. Egy igen finom, elegáns ur. A szolga ravaszul nevetett. Olga utána nyúlt már a csomagnak, de a szolga nevetése felbőszítette. — Én nem ismerek semmiféle elegáns urat. A csomagnem nekem szól. Adja vissza neki! — De Olga kisasszony, — mondta Prungel szemrehányóan, — hogy tehet ilyet? Egy olyan előkelő ur s kifejezetten azt mondta, adjam át a csomagot annak a kisaszszonynak, aki a 18901 és 19900 közötti számokat kapcsolja. Olga Klipp elmosolyodott. — Szóval egy telefonelőfizetö, az más. Olga zsebrevágta a kis csomagot. — Köszönöm, Prungel ur. — Csak semmi köszönet, — válaszolta a hivatalszolga és megelégedve távozott, miközben a nagy ezüstpénzt, melyet az ismeretlen ur ajándékozott neki, örömteljesen dörzsölte kezei közt. Olga Klipp később, midőn a csomagot kibontotta, egy gyönyörű brilliánsgyürüt talált benne. A délelőtt további része tehát sokkal barátságosabbnak tetszett előtte. A gyűrűn kis cédula lógott, rajta egy szám: 18904. Ez a szám csak azt a telefonelőfizetőt jelenthette, akinek az ékszert köszönhette. Nem is volt meglepve, mikor ez a szám jelentkezett s egy férfihang kérdezte: (Folytatjuk.)
