Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-21 / 16. szám - Orosz Sándor: Itt vannak
A tavaszi vadászatokhoz. Dürgő siketfajd. (Jurán László rajza.) Ott oannak 3rta: Orosz Sándor Az elmúlt zordon tél hagyatéka még mindig itt lap pang a girbe-görbe házsorok között. Didergő® hangulatba hosszú heteik folyamán bevésődött a falak köveibe és a kövek között lakók lelkületűbe. Az emberek csupa megszokásból neim válnak el télikabátjaiktól s a beköszöntött tavaszt is megszokott kétkedéssel nézik. Semmit sem lehet biztosan tudni, hátha a verőfény csak egy nagy Ígéret, csalóka játék s egy szép napon ismét havas világra, fehér reggelre ébredünk. Mert ezidén hosszú időn át megmutatta a foga fehérét és mit lehessen tudni, hátha a zsarnok valamelyik hajnalon ismét visszaruccan arra a tájra, ahol oly sokáig zavartalanul uralkodott. A legtöbben nem merik elhinni, hogy véglegesen eltávozott és fiatal utódja egy uj élet falkadásának meleg Ígéretével már itt van. Pedig a tavasz már itt van és itt is marad. Az égről eltűnt a hamuszürke függöny, amely hónapokon át sűrűn ontotta a felhők fagyott, fehér könnyeit. Most csipkézett szélű, hol fehéren csillogó, hol barnába boruló bárányfelhők fodrai tarkítják a kék eget. A csintalan napsugarak fénycsóvái uj színekkel, uj színfoltokkal bearanyoznak mindent, ahol eddig nyomasztó szürke tónusok egyszínű komorsága hirdette a dermedé.t és elmúlást. A levegő is tele van uj illatokkal, a feltámadás nagy misztériumával. És a garabonciás diák, a déli felszél, ismeretlen, pajzán nótákat dudolgat, ha az elmúlt, meghalt világ avarját megzörgeti. Aki mindezeket látja és megnézi, elhiszi, hogy a várt tavasz itt van körülöttünk és egy uj világ hajnalhaisadá' át hirdeti. * Az ember a megszokások rabja. Az egyik elviszi botját utaira, meg-megmarkolja, a levegőbe lendíti, hóna alá vágja, olykor nagyot suhint egy láthatatlan ismeretlen felé és a botnak elmaradása zavarja, megtöri járásának simaságát. A másik megszokott pipaszárat markol, kezével alátámasztja, rajta jelentéktelenségek miatt elpepecsel, nélküle pipája elveszti eredeti zamatosságát. Kinek ez,, kinek amaz a társa, a kísérője! Magam sem tudom, miként történt, a fogasról lekerült a hónapokon át unatkozó puska, a váltamra lendült és e régi, meghitt barát most elkísér a dűlő utján. Hogy megkönnyebbültem egyszerre, mikor a házas és kövek fázós légköréből kiszabadultam. Egy eljövendő alkotás meleg hangulata megcirogat, megölel. A barna rögeken elömliik a verőfény arany zománca, a levegőben pajzán fénycsóvák összeölelkezve a tavasz örömének vig táncát lejtik, fölöttük a mezők szürke dalosa, a pacsirta, nagy köröket rajzol a légür'be és repedő szignóik halk visszhangjaként fakadó .szerelmének, egy épülő uj tűzhelynek jövendő boldogságát hirdeti. Mindenfelől rég hallott nótaszó köszönt. A sárgamellényes sármány a kökénybokron csicseregve hirdeti, hogy elmúlt a zúzmara, a dermedés, szürke párja ezalatt valamit csipeget az aszott fü között. Talán a téli álmából fölébredt bogárka futott el mellette, vagy az elmúlt aratáson kipergett gabonaszem elfelejteti vele az éhezésnek, az Ínségnek eltűnt, szomorú korát. A rét pástján fehérpettyes fekete seregélyek sörgőlődnek, csevegnek, e cigánynépség nem tud fecsegés nélkül meglenni. A csalitos mentén uj nóták dallama élénkíti a hangversenyt. Cinkék, kenderikék sürögnek az ágakon, az egyik ékes tollú hím a fűz tetején ül é,s csattogó dallal előadja a hosszú vándoruton kigondolt meleg nótákat. A vastagabb ágak között bóbitás barna madár rebben, a banka éle* rikoltása belehasit a hangversenybe, ő is újságolja, hogy megjött, itt van! A fecske gyors repülése még nem hasítja át a levegőt, de a legtöbb énekest, a mezők és ligetek dalosait már haza csalta a tüzhelyépités jövendő boldogságának reménysége. Már itt vannak! * A nagy vágásban, az erdőszélén, eltűnődöm a iehanyatló nap utolsó sugarainak fényjátékán. A nyárfa, keciskeifüz és éger tar ágai valami sajátos vörös színben égnek, arra beljebb, a fatörzsek között, ibolyás színfoltok tarkítják az erdő mélyét. Az ősz elaszott avarja között kisarkadnak uj füvek
