Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-21 / 16. szám - Kodolányi János: A sors
Irta: KODOLÁNYI JÁNOS A pozsonyi társaságból. K. Nemrava Jolly. (Horn felvétele, Pozsony.) ra s a kalauzkocsi felső, vizes peremére, ö a kotrókampó után nyúlt s a hosszú vas csörömpölve szaladt most a harapós torokba. Aztán előkapta a lapátot, hosszú, széles mozdulatokkal szenet hajitott a tűzre, becsapkodta az ajtót s kkor megint hideg sötétség terült a szűk helyre. — Hát az igaz, — felelt lassan s meghuzgálta a sapkáját, — ilyen időben nem valami kellemes a gépen lenni. De hát ezt hozta a sors. ö is leült egy tuskóra, a túlsó fal mellett. A gépész megvető pillantást vetett rá. — Füstölt. — A sors — húzta el gúnyosan, — az állított minket ide, mi! Szamárság. A gyávaságunk állított ide, tudja, a gyávaságunk! Azok ott hátul elég bátrak voltak hagyni minden becsületes gürcölést a fenébe s mertek gazemberek lenni. De mi!... — legyintett. — A lelkiismeret... a munka ... a pontosság ... a szent kérges tenyér ... A fütő bagót nyomott a foga mögé s csendesen bólintott. — Hát, hm ... van benne valami... Uj, dermesztő szélroham süvített keresztül a gépen. A két ember összeborzongott, nyakukat behúzták a kék ruha ráncaiba, csak a szemük csillogott, meg a gépész cigarettája. A mozdony hídon vágtatott át, egy pillanatra a följáró résén megcsillant az opálos vizhát. Aztán egyhangú csattogással robogtak ismét a nyirkos, csőverte éjszakában, fekete akácholttetemek szilluettjei között. — De, lám, élni csak köll, — ejtette a szavakat lassan a fütő. — Asszony, gyerekek ... itt legalább szenet kap az ember... az is sokat ér... A gépész fölcsattant. — Marhaság! — kiáltotta az ő színtelen hangján s hátralökte a sapkáját, hogy széles, értelmes homloka szabadon barnállott. — Ilyen gyávák miatt didergünk mi itten, mint maga. Hát azok ott hátul tán fűtésért kapják a milliókat? Azok ott gépet vezetnek, váltót állítanak, fékeznek, oszt azért kapnak szenet, mi? Azok?! ... A- zok ott újságot olvasnak, manikűröznek, udvarolnak, esznek, puha ülésen ringatóznak, e-Finoman, nyirkos szemekben csapódott a novemberéji eső a mozdony kerek kémlelőablakaira. Néha metsző szél hasított keresztül a nyitott fütőház mellvédjén, tomboló rohamokkal verte be az esőt, aztán ismét a sötétbe múlt. Ilyenkor hallani lehetett a harsogást, mellyel a hatalmas fekete, izzadt gép átszelte a vihar hullámokat s két éles, rőt fénynyalábot vetve az éjszakába, csattogó futással vitte a kivilágított, ringó, meleg kocsisort. A mozdonyvezető görnyedten húzódott meg a sarokban, egy, a szűk feljáró és a forró tüzszekrény közt levő kis faládán. Hegyes álla makacsul előreszegült a sápadt oiajmécs világánál, sovány, borotvált arcából hideg, kéken ragyogó szempár meredt a bakancsok orrára. Sapkáját a homlokába húzta s igy, maga elé meredve, sokáig didergőn cigarettázott. Aztán rövid mozdulattal kihajította a parázsló csonkot s kemény, fakó hangon szólt: — Na, hát mi az? Hogy állunk? Erre a fütő befordult a mellvédről, csontos arcát, torzonborz, csapzott bajuszát megtörölte kérges kezefejével s a tüzszekrényhez lépett. — Nem állunk, — mondta barátságos bosszús hangon s a libegő világosság ráhullt mosolytól ráncos arcára. — Nem biza, gépész ur. — Letörölte a manométer izzadt, kerek Üveglapját s a nyugtalanul remegő mutatót nézte. — Jól van, gőzbe nincs hiány. Vizünk is van. Teljes sebesség, he-he-he! Pontosan beérünk. A gépész uj cigarettára gyújtott. — Az, fene egye meg, pontosan — szólt keserűen. — Ez a mi dolgunk: percre berohanni egyik helyről a másikra, hogy azok ott hátul — s hüvelykével a csattogó kocsik felé bökött — egy fillért se veszítsenek. Köpött, aztán mélyet húzott a füstből. A hosszú, csontos fütő lassan babrált a csepegő csapok, csövek, karok és rudak közt, aztán kinyitotta a tüzszekrény kerek vasajtaját s most egyszerre dübörgő hőség s az izzó szén vakító fehérsége csapott ki a két olajos-kormos emberre. A fütő hosszú árnyéka óriásivá nőtt, ráfeküdt a szerkocsi szénhalmazá-A SORS