Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-21 / 16. szám - Márai Sándor: Valamit a tavaszról
II. évfolyam. ló. szám. Prága, 1929 április 21 Valamit a tavaszról Egy hetilap telefonál, hogy kérnek valamit, legkésőbb holnap délre, a tavaszról. Csak száz sort, de legkésőbb délig. Rezignáltan teszem helyére a kagylót, elborulván az ablakhoz állok, szegény Ernő bátyámra gondolok, aki már régen megmondta nekem. Csodálatos ez. Felfoghatatlan. Felderülök rajta, oly groteszk, s amellett magától értetődő és természetes. Ebben a felderülésben sokáig nézelődöm ki az ablakon, jókedvűen, hátha megtudok valamit a tavaszról. Jókedvem fokozódik, mikor ablakom előtt a rügyező fákat nézem, a párás budai hegyeket, pokoli jókedv fog el, énekelni kerekedik kedvem, kiorditani a világba, amely tavaszodik, hogy nincsen semmi baj, délre ott lesz a száz sor a tavaszról, tessék csak nyugodtan tavaszodul. Ilyen megbízatás alkalmából Schiller sétára indult volna a hegyekbe, mert lelkiismeretes ember volt, költő és német, s egypár Beleg-et gyűjtött volna a tavaszról, hogy ki ne hagyjon semmit. Fejvakarva gondolok Schillerre, ezt megspórolta neki a sors, ezt a száz sort, amit nekem kell megírni holnap délre, a tavaszról. Mint mikor a tébolydában a betegnek váratlanul egy világos pillanata van, olyan élesen és határozottan látok egy percre mindent, koromat és helyzetemet, az éra apparátusát és feladatait. Száz sort a tavaszról, de hűvösen és tömören. A géphez ülök, papírt gyűrök belé, s játszom ezzel a megbízatással, e korszak egyik jellemző, bár sablonos, megbízatásával, amit csak XX. századbeli ember adhat egy másik embernek: „valamit a tavaszról“. Mindenekelőtt, írom, kérlek szépen, tisztázzuk az érzelmi részét a dolognak: hazug nyafogás lenne, ha felháborodnál azon, hogy olyan korban élsz, mikor a tavaszhoz csak annyi közöd van, hogy száz sort kérnek Róla tőled. Neked itt nem lehet más szempontod, ha őszinte vagy, mint elkönyvelni s rendesen teljesíteni a megrendelést. A varrónőtől tavaszi ruhát rendelnek tavasszal, az Írótól tavaszi cikket. Szezoncikk, s örvendezned kell a megrendelés fölött, ezekben az időkben, mikor a legtöbb varrónő becsukott már munkanélküliség miatt. Te, Írom, ugylátszik, időnként még mindig abban a rögeszmében élsz, hogy mindaz, amit csinálsz, valami méltatlan árulás, sőt el- és kiárulás, az Eszme el- és kiárulása. Eszméről itt szó sincsen, angyal. Az Eszme érintetlen és szűz fényben ragyog, világit, az időkön át, ma is és örökké. Ne told fel magad. Amit te csinálsz itt, az egyszerű következménye annak, hogy Gutenberg egy napon feltalálta a könyvnyomtatást, s a Gondolat sokszorosításának gépies eljárását időközben tökéletesítették. A gép megöli a kisipart. Képzelj el egy óriási állatot, ami bizonyos meghatározott órákban könyörtelenül enni kér. Ebben a városban, és minden városban, óriási gépek százai állanak, több millió ilyen gép van a világon, emeletmagasak, melyek bizonyos meghatározott órában feltátják szörny pofájukat, s kérlelhetetlennül zabálni kezdenek. Percre esznek, mammut-csecsemők ezek, mohón és rendszeresen falnak: ezeket a gépeket etetni kell. Akár szép idő van, akár esős idő, a szörnygép várja a maga táplálékát, — igaz, hogy nem nagyigényü, tömegkosztot eszik mindenfelé a világon, s válogatás nélkül fal és habzsol be végtelen bendőjébe mindent, amit eléje tesznek, hirt, szezoncikket, politikát, regényt, zenekritikát és hirdetést. Nem tehet róla, ő már ilyen, neki éjjel kettő és három között, vagy reggel kilenc és tiz között ennie kell. Vederrel öntik bendőjébe a táplálékot, amit neked, s a magadszőrüeknek kell percre összeszedni, minden nap, Newyorkban, Berlinben, Pekingben, Moszkvában, Párisban és Budapesten. Neked az a dolgod a földön, többmillió társaddal együtt, hogy etesd ezt a gépet, ami már szinte önmagáért működik, a roppant tárgyak tehetetlenségével létezik és gyarapodik tovább. Emlékszel a „Matin“ gépeire, hajnalban, mikor baktattál a boulevardon haza, s automatikusan, a gonosztevő kényszerűségével megálltál minden reggel a Matin pincéinek óriási üvegkirakatai előtt?! Lenn a mélyben indultak a gépek, nyolc emeletmagas gép, egyszerre a papír sisteregve futott be a gép bendőjébe, a mélyben apró emberek álltak és hajlongtak a masina körül, mint valami borzalmas és pogány istentisztelet minisztránsai a Bálvány előtt s a vastag üvegablakon át is áthallatszott a gépszörnyek csámcsogó reggeli étkezésének zsivaja? Minden hulladékot megevett, feuilletonisták pácolt konzervjeit, az ucca mocskos híreit, croquembouche-szerüen feldiszitett óriási politikai hazugságokat, s desszertnek befalt egy verset és valamit a tavaszról. Ha te most tiroli nadrágban, kakuktollas kalappal fejeden, meztelen térdekkel és hegymászó bottal kezedben nekiindulnál a Jánoshegynek a tavaszt ünnepelni, az részedről irodalmi volna, hazug és csinált. Részedről a tavaszt csak egy módon ünnepelheted őszintén, irodalmiság nélkül és becsületesen: ha megírod a gép számára a száz sort a tavaszról. Nincs fellengzősebb és hazugabb, nincs mükedvelöbb és ripacsabb, mintha valaki elcseréli mestersége eszközeit és stílusát. Gyomorkérdés ez is: a gépnek is, nekem is. KEPES HÉT SZÉPIRODALMI HETILAP Irta: Mórái Sándor
