Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-14 / 15. szám - György Ferenc: Macskanász
Baloldalt: ./. P. Sloan, a. Generál Motors amerikai autógyár főnöke, aki megvette a német Opel-müveket. —■ Jobbra: A budapesti mezőgazdasági kiállítás legszebb tenyészbikája. Kitámolyogtam a korcsmából. Az uccán hideg volt és sötét. Aludni persze nem birtam. Alig vártam másnap, hogy este legyen. Újra ott voltam az Arany Tevében, újra vesztettem. De mit részletezzem neked itt az esetet? Ötször voltam a kártyabarlangban és ötször veszítettem. A négyszázezer márkát elveszítettem az utolsó garasig. Gondolkodni nem birtam már. Letargikusan tettein egyik bankót a másik után s Joe egy pillanattal később vigyorogva húzta be a pénzt. Tegnap, pénteken este voltam ott utoljára az utolsó hatvanezer márkával. Csodában hittem, hogy visszanyerhetem a matróztól a pénzt. Mindenem elveszett. Úgy álltam ott üres zsebekkel, akár egy csapzott madárijesztő. A matrózok tovább játszottak. Félig dühtől, félig keserű öniróniából azt mondtam: — Most pedig felteszem a nadrágomat! — Áll! — kiáltott Joe s egy kisebb bankjegyet dobott az asztal közepére, mint ellentétet. Osztott. Verejtékezve néztem meg a lapokat. Nyolcam volt. Joe diadalmasan felröhögött: —- Kilenc! Tde azzal a nadrággal! Kiabáltam és védekeztem. Hiába volt minden. A matrózok nekem estek s lehúzták a nadrágomat. — Aki vészit, az fizessen! — szólt az egyik. A korcsma vendégei mind összefutottak. Óriási zsivaj és harsogó nevetés zúgott végig a termen. Ott állottam a részeg csőcselék közepén alsónadrágban s remegve, mint egy megázott veréb. Diana gúnyosan emelte felém sörö; korsóját. — Prosit, nagyságos ur! — mondta. Joe hatalmas teste reszketett a nevetéstől. Egyszerre csak odaállt a nyitott kandallóhoz s a tűzbe dobta nadrágomat. Nem tudom leírni, mit éreztem ekkor. Végül kidobtak a lokálból a téli éjszakába. Hová menjek most? * A rendőrségen, ahol előadtam tragédiámat, türelmesen végighallgattak. Ma reggel azután behoztak ide a tébolydába. Nem is tiltakoztam ez ellen. Innen csak a börtönbe kerülhetnék. Most, hogy a levelet írom, nyugodt vagyok végre. Sorsa ellen hiába küzd az ember. Itt csend van, rend és tisztaság. Kint kövér pelyhekben hull a hó. Csend van, csak tompán hallani a másik szárnyon levő dühöngőosztály zaját. Ég veled. Balamlbér!“ Oíí/ Ott! Fenn a tetőn, a palota ormán járnak ők, nesztelen, puha talppal. (Csak az, aki szerelmes volt már, az tudja, mi nesztelen lépünk a forró és váró áldott tüzekkel sejtő test felé.) Csak a négy kis csillag jő halkan párosával mind közelébb egymáshoz, bársonyfekete, hát az éj rejti a hímet s — mert hófehér —, a szép nőstényt a hó. És összesimúlnak ők, mint az éj a nappal, mely az ölelésnek hajnalára kél. Hahó! Mi ez? Mi hang? Mi ordítása a kéjnek? Mi láng, mi a borzadtszőrü két testből kicsap? Szikrázva lobog, ég, zölden világit e négy szem! Én tudom. Én látom. Én érzem egészen . . . Most szökken a him, most elhal a sóhaj, az óhaj a karcsú testen borzongva oson. Oly magasan vannak felettünk, hogy amig őket irigy-szédülve nézem s a négy kis csillag nélkül is csillagosán terül forró szivemre a téli éj, nagyot botlik a lábam itt, alant. És felkacag újra a jaj, az őszinte hang. Ök boldogok. Ők biztosan lépnek. A test egyensúlyban és talpon a lélek, mig szédítő, uj nászuk felé cicáznak, felettem. Tetején a kéjnek, s a háznak. Pozsony. 1929 január György Ferenc * A „Cimtelen levél“ cimü készülő verseskötetből. Macska nász
