Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-04-14 / 15. szám - Heltai Jenő: Álmokháza

Oceánrepülő asszonyok. Balról jobbra: Elisie Mackay, aki Hichliffel együtt pusztult el a tengerben, Mrs. Francis Grays°n, aki most indul útjára, Miss Ruth Elder .és Miss Mabei Bolt, Levine társa.

nem is szoba, óriási fehér ágy csak, fölötte gömbölyű ámpolna. Ebben az ágyban fog aludni és mellette...? Nem Miirabella, hanem megint Irén vagy Nusi? Nem furcsa, hogy a Wetter-lány ok a vörös ház révén ismét belekapcsolódtak életébe?

A kapuban egy percre megállt még.

— Ha jól emlékszem egy híres színésznő lakott itt valamikor. Hogyan is hívták?

A házmesterné a fejét rázta:

•— Nem tudom, kérem alássan. Hat hónap óta vagyok csak itt. Az ügyvéd ur két évvel ezelőtt vette a házat.

— Kitől? '

— Úgy tudom, egy másik ügyvédtől. Sok gazdája volt már a háznak, talán azért is van ilyen cudar rossz állapotban.

... Ha megveszem, megint Álmokháza lesz.

MÁSODIK FEJEZET

5.

— nov. 21.

Holnapután ígérkeztem az orvoshoz. Szeretném bebizonyítani neki, hogy szófogadó jó kisfiú vagyok. Félek, ezzel várnom kell még egy kicsit.

öt nap óta egy betűt sem irtain naplómba. Hiába ígértem meg, hogy ellenőrzőm magamat és följegyzek mindent, hiába fogtam is belé a legbecsületesebb iparkodással, nem tudtam folytatni. Életünk egy napja fölmérhotetlenül nagy anyag, egy órája, egy perce ugyanakkora. Ami velünk történik semmi. Ami bennünk történik kifogyhatatlan és végtelen, mint az örökkévalóság, amelyen átsuhanunk. Ezt az örökkévalóságot próbáljam elemeire fölbontani? Érzéseink, emlékeink, elképzeléseink mákszemnyi töredékében is több furcsább és titokzatosabb élet nyüzsög, mint a vízcsepp félelmetes világában. Mit, mennyit mutassanak meg belőle? Fegyelmezettebb elmének kellene lennem ahhoz, hogy mértéket tarthassak. Valamikor az voltam, mérnök; volt érzékem logikához, matematikához, szabatossághoz, rendhez, gépeket szerkesztettem, találmányokon törtem fejemet... Jó repülő voltam, amig . . . Mindezt félkezemmel együtt kint hagytam a harctéren vagy a kórházban, mit tudom én hol. Szöges botjával talán a vak szurkálta ki belőlem.

Ma már ahhoz sincs türelmem, hogy végiggondoljak valamit. Nem tudom többé egyetlen pontra szögezni érdeklődésemet, széjjelszóródok mindenfelé. Nekilendülök és elernyedek. Elkezdek valamit és nem fejezem be. Minduntalan letérek utamról. Kapkodok. Valahányszor nekimegyek a jövőnek, mindig a múltban feneklek meg. Másként hatnak rám a dolgok, mint azelőtt. Másként látok, másként hallok. Nem közvetlenül kapom a képet vagy a hangot, előbb valami fátyolon szűrődik át. Egy-egy szin, egy-egy illat régi életembe húz vissza. De mielőtt, csak egy másodpercre is megpihenhetnék ennek a régi életnek valamelyik pontján, mohó vágyakozás fordít még régibb pont felé. Iparkodok leásni magamat a kezdet kezdetére, az emléktelenség legsötétebb tárnáiba. Ha odáig eljuthatnék! Akkor talán mindent megtudnék magyarázni és megszabadulnék minden tehertől.

Miért van ez? Azt érzem talán, hogy elölről kellene kezdenem ay életet, másként, mint ahogyan átéltem? Újra születni szeretnék? Vagy azt érzcm-e inkább, hogy nemsokára elmúlok és azért menekülök vissza olyan kétségbeesetten ahhoz az egészséges emberhez, ahhoz a fiatal emberhez, ahhoz a gyermekhez, ahhoz a csecsemőhöz, aki voltam?

Pedig kétségtelenül javult az állapotom. Mióta Álmokházába beköltöztem, egyetlen-egyszer sem hallottam dr. Szebeni Virgil hangját, noha máig sem vittem virágot a sírjára. Szüleim sírját is illene bizony megnéznem, idestova hat esztendeje, hogy utoljára voltam kint a temetőben.

Elcsöndesedett agyamban a méhkas is, nagyritkán zümmög csak és mind halkabban. Már csak a vak nyugtalanít, tőle még mindig félek. Úgy van, le merem Írni: én dr. Karmel Péter rokkant főhadnagy félek a vaktól. Tegnap éjjel megint vele álmodtam. Hamar megtudta uj címemet. Kitől?

Mily megnyugvás lenne számomra, ha gyanakodhatnék valakire! Ha azt mondhatnám: a házmesternétől. Utálom ezt a folyton pislogó, madárfejü asszonyt; folyton itt lebzsel a lakásban, nézelődik, hallgatózik, mintha hallhatna valamit. Talán hangosan beszélek olykor-olykor magamban? Még nem kaptam rajta magamat. De kétségtelen, hogy a házmesterné bolondnak néz. Igaza is van talán. Nem törődök vele, de mégis jobban szeretném, ha olyanvalakim lenne itt, aki ismer már egy kicsit.

Néha visszakivánom Valamivicsot. Mióta a garniból elmentem, kétszer járt csak itt, egyszer a kárpitossal, egyszer pedig a szőnyeges örményt hozta a nyakamra. Alaposan megnézett mindent, megkérdezte, van-e valakim, aki törődik velem, fejét csóválta, amikor a házmesternét meglátta, könnyedén odavetette, hogy más kellene ide, férfiember ,megbízható, jóravaló inas . . . Persze, nehéz ma találni! Szemtelen fölkinálkozás volt, nem tudtam, mér-