Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-04-07 / 14. szám - Heltai Jenő: Álmokháza (13)

Czencz János „Fésülködő nő“ című festménye a budapesti tavaszi tárlaton.

rakott fala a lóversenytér előkelő istállóit juttatta az ember eszébe. Egy kis rosszakarat vasúti állomásnak is nézhette. Nem volt már egészen fiatal, de még mindig csinos volt, afféle enyhén vénülő szépasszony, aki pörbe száll az idővel. Földszintjén három, emeletén négy fehérkeretes ablak nézett az uccára, a kapu fölött lévő utolsó kisebb volt a többinél. Alatta kidomborodó pajzson címer: kútba néző páncélos lovag. Jobbról is, balról is egy-egy meztelen nő támaszkodott a pajzsra; a két nő hátat fordított egymásnak. Karmel jól ismerte a két meztelen nőt. Angyal és ördög. Gyűlölik egymást, azért fordítanak hátat egymásnak. És nyomban eszébe jutott Tczky grófné neve.

Ismerte a kútba néző lovagot is. De ennek a neve a kút fenekén feküdt. A lovag beleejtette a vízbe. Talán azért is hajolt a kút fölé, hogy valahogyan fölhúzza a mélységből.

Mialatt a házmesterné kaput nyitott, Karmel lelkében százával röppentek föl az emlékek rakétái, tüzes csikók, amelyek hamar visszahulltak a sötétségbe. Jól ismerte ezt a házat, minden zegét-zugát a háznak, noha tudta azt is, hogy sohasem járt benne. Sokszor látta ezt a csöndes udvart és kiszáradt szökőkutját a rácsos kapu mögött, emlékezett a szobákra is, a világoskék, rózsaszínű és halványzöld tapétákra, a nehéz selyemfüggönyökre, melyek mögött annyi furcsa dolog történt. Csakugyan látta-e valaha is mindezt, vagy megálmodta csak, úgy mint a vakot, az ismeretlen várost és a porcellánasszonyt? Fölrohant az emeletre. Mire az élemedett házmesterné utolérte, türelmetlenül rázogatta már a lakás kilincsét. A házmesterné idegenkedve nézett rá. Erre lecsöndesedett. Nagy bankót nyomott a házmesterné kezébe.

— Ez a magáé. A lakás az enyém.

— Meg se tetszett még nézni.

— Ismerem.

A házmesterné csodálkozott.

— Sohasem láttam a főhadnagy urat.

— Én se magát. Az én időmben más volt a házmesterné ... Siessen azzal a kulccsal!

Idegesen toppantott.

Végre kinyílt a lakás ajtaja. Karmel végigszaladt az előszobán és benyitott egy kétablakos, nagy terembe.

— Ez az ebédlő, — mondta mögötte a házmesterné.

— Tudom, tudom. Balra a hálószoba, amott a kis szalon, a kislány szobája ... Mindent tudok.

Egy pillantással magához ölelte az üres lakást, a vörösre mázolt piszkos falakat, a fölpattogzott padlót. Rettenetesen rossz állapotban volt itt minden. Hová lettek a selyemfüggönyök, a rózsaszínű tapéták, a nagy csillár, a méltóságos öreg bútorok és a kis szalon sarkából a vitrin? Meg kell tudnia! Meg kell tudnia, hogy csakugyan két lépcső vezet-e a hálószobába, amely nem is szoba, óriási ágy csak? Azelőtt függöny választotta el az ebédlőtől, most kopott barna ajtó. Kinyitotta, fölszaladt a két lépcsőn és rettenetes izgalomban az ablakhoz rohant. Ez volt a lakás utolsó ablaka, a kicsi. Homlokát az ablak