Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-31 / 13. szám - Heltai Jenő: Álmokháza (12)
r dósán visszarakta a szekrénybe a konyakot meg a cigarettát, elfordította a villanykapcsolót, azután levetkőzött és lefeküdt. Eloltotta a kis éjjeli lámpát is. — Jó éjszakát! — mondta halkan, már a sötétségiben. De nem kapott rá választ. Nyitott szemmel, mozdulatlanul feküdt. Elaludni nem mert. Még mindig ijedezett, nátha a titokzatos vendég azt várja csak, hogy elaludjon... és álmában megöli? És reménykedett is egy kicsit... ez a furcsa, félelmetes katona talán mégis csak odabujik majd hozzá, megöleli és akkor tökéletesen megenyhül és fölolvad és olyan lesz, mint minden más rendes ember, nem kell többé félni tőle, szeretni lehet. Talán tudná szeretni. Vájjon alszik-e a díványon? Nem mozdul. És talán mégis ébren van, gondolkozik... min gondolkozhat? Talán megbánta már ridegségét... de szégyeli magát, nem mer még... majd később... várjunk! De hiába várt... Azután mégis csak elálmosodott és mégis csak elaludt. Amikor reggel fölébredt, a dívány üres volt. Karmel ott aludt az ágy előtt a földön. Hátraszegett fejjel, mereven kinyújtott, keményen egymáshoz szorított lábbal, mintha haptákban ülne, szakasztott úgy, ahogy az öngyilkos százados. Csak jobbjáról hiányzott a revolver és balkezéről a keztyü. ELSŐ FEJEZET november 14. „Régi díványom, régi Íróasztalom, régi lámpám! Százszor abbahagyott régi naplóm! Most folytatom. Valamivel agyon kell ütnöm az időt. Nem állhatok egész nap az ablakban. És most éjjel van. Nem tudok aludni. Amióta betettem lábamat ebbe a lakásba, nem hunytam be a szememet. Rettenetesen izgatott vagyok. Nem tudom, örüljek-e vagy reszkessek? Hogyan kerültem ebbe a lakásba? Ki vezetett ide? Az ablakhoz megyek és átnézek. De nem látok semmit. Odaát sötétség van, a gyermekek alszanak. Majd reggel! De ha a gyerekek alszanak, nekem is aludnom kellene. Lefeküdjek? Úgyis hiába fekszek le. így lesz ez ezután mindig? Már csak azért is le kell Írnom mindent, hogy ellenőrizhessem, mi történik velem. Olyan szórakozott vagyok! A zuhanás óta. Vájjon ide is utánam jön-e a vak? Milyen kusza írás! Ezeket a reszkető betűket, ezeket az ide-oda cikázó sorokat őrült irta, összehasonlítom régi írásommal: milyen nyugodt, férfias, egészséges betűk! Milyen józanok, megbízhatók! A háború előtt nem ittam. Miért történnek velem ilyen furcsa dolgok? Vagy mindenkivel igy játszik a véletlen? És ez a sok véletlen nem inkább jól kitervezett, alattomos szándékossága-e valamilyen titokzatos erőnek, hatalomnak, amely ellenem tör? Miért? Résen kell lennem. Föl kell jegyeznem mindent. Pontosan, híven. Nem szabad megfeledkeznem a legkisebb részletről sem. Hátha éppen az fontos? Az orvos is megkért arra, hogy Írjak le mindent, ami eszembe jut. Úgy, ahogy eszembe jut. Tegnap délután voltam nála. Amióta elmentem a garniiból, folyton zug az agyam. Még nem vittem virágot dr. Szebeni Virgil sírjára, két napig szaladgáltam, amig végre ráakadtam erre a lakásra. Ma reggel lehozták bútoraimat a XVI. számú raktárból. Úgy ahogy berendeztük ezt az egy szobát. A másik három üres még. Valamivics, aki személyesen hozta el holmimat a garniból, megígérte, hogy olcsón szerez szép régi bútort, szőnyeget. Be kell mennem a bankba is. A házmesternél nem szeretem. Jól emlékszem még a régire, mosolygós, kedves, kövér asszony volt, olyanféle, mint Lujza nővér. Ez az uj alázatos, de gonosz. Egyelőre ő takarít rám, de mihelyt jóravaló inast találok... Ez a Valamivics ügyes fickó, mindenhez ért. 293 Jégtorlaszok a Dunán, Pozsony előtt.
