Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-01-13 / 2. szám - Heltai Jenő: Álmokháza

Az idei budapesti téli tárlatról.

Tatz László: Zólyomi Ily arcképe. (Balogh Rudolf felv.)

— Csakugyan nagy beteg vagy, lia ezt sem tudod már. Iczky grófné vitrinjében ... nem a nagyban, hanem a kicsi háromszögletüben, tudod, ott a kis szalon sarkában.

Iczky grófné! Ezt a nevet Péter valamikor hallotta már ... egészen bizonyos, hogy hallotta. Az ilyen furcsa nevet nem felejti el egykönnyen az ember és ha elfelejti is, mihelyt megint hallja, nyomban fölébred benne mi idaz, ami ehez a névhez kapcsolódik. De Péterben nem ébredt föl semmi, noha a kis szalon háromszögletű vitrinje is ismerős volt neki. Látta azt is valamikor. Alkalmasint a pcrcellánasszony férjét is, aranygombos kék frakkban, tapadó, szürke nadrágban, amelynek elül volt a zsebe. Öralánc fityegett ki ebből a zsebből és az óraláncon nagy aranytallér hivalkodott. Szürke cilinder volt a frakkos ur balkezében, jobbkarját magasra emelte, úgy vezette a feleségét, két ujjal finoman, gavotte-lépésben.

Ö igen, hogyne látta volna ... De hol? Mikor? Homlokára szorította a kezét és elhatározta, hogy korán reggel megkezdi az ásatásokat, leküldi a munkásokat agyá iák legmélyébe, hogy fölhozzák mindazt, amiről a porcellá’ias-szony beszélt. Ásás közben ráakadnak talán a hangyabolyra vagy a méhkasra is.

— Igen, az a legokosabb, •— mondta a porcellánaszszony, mintha kitalálta volna Péter gondolatát — én úgysem maradhatok tovább. A bál megkezdődött már és éjfél előtt otthon kell lennem, különben az uram észreveszi, hogy megszöktem mellőle és kezében hagytam a balkaromat. Hiszen tudod, milyen féltékeny!

Megcsókolta Péter homlokát és kecsesen leugrott az ágyról. Péter szerette volna még tovább is kezében tartani a forró porcellánkezet, de a csodálatos tünemény már az ajtó felé suhant.

— Eljösz máskor is? — kérdezte Péter.

A porcellánasszony megállt és durcásan nézett rá.

— Nem. Nem érdemied meg. Hiszen azt sem tudod, ki vagyok.

Péter szomorúan lehajtotta a fejét. Csakugyan nem tudta. Pedig jól ismerte a porcellánasszonyt, tudta, hogy életében volt olyan idő, amikor mindennap találkozott vele. De mikor? Hol? Megint a homlokára szorította a kezét, egy nevet akart kimondani, érezte, hogyha a porcellána; zszony nevét kimondja, lelkében megvilágosodik a sötétség, de hiába... a megváltó név nem jutott eszébe. Mire fölnézett, a porcellánasszony eltűnt. Legjobbkor, mert ebben a pillanatban lépett a -szobába kíséretével a törzsorvos. A pápaszemes, kövér, vörös ember odament Péterhez és megfogta a pulzusát. Aztán tréfás undorral lökte vissza a sovány kezet:

— Az eset többé nem érdekes. Jövő héten fölkelsz.

Fölkel! Péter sohasem gondolt arra, hogy valamikor fölkel, megint emberek közé megy és folytatja az életet ott, ahol a zuhanással abbahagyta. Fölkel! Visszatér az álomból a valóságba! Fázott ettől a félelmes valóságtól, jobban, mint az ijesztő álmoktól.

3.

Magát csak félembernek látta már. Harminchat é.es volt. Mennyi marad ebből a félemberből, mire megvénül? Es lesz-e belőle öregember?

Mi vár rá, ha kimegy a kórházból? Hazamegy? Mihez kezd? Van még értelme életének?

Nem felelt ezekre a kérdésekre, pedig ezrivel zümmögtek feléje, tolakodó, mérges szúnyogok.

Bágyadtan sütkérezve a kórház kertjében, elhessegetett magától mindent, aminek a révén belekapcsolódhatott volna a valóságba. Összeszoritott szájjal, behunyt szemmel üldögélt egy félreeső pádon, messze a többi betegtől, mindig egyedül. Irtózva gondolt arra, hogy valaki megszólítja és kizavarja ebből a gondolattalan, zsibbadt kábultságból. De nem szólította meg senki. Amióta észrevették, hogy elbújik a barátkozás elől, senki sem közeledett hozzá. Sok volt a beteg, mindegyiknek meg volt a maga baja és mindegyik a magamódján kereste orvosságát azoknak az elkeseredéseknek és szomorúságoknak, amelyeknek ott a nagy sárga kórházban nem volt patikájuk. Hogyne tisztelték volna egymás szeszélyeit és furcsaságait, amelyek ismeretlen gyötőrdések ki nem tapogatható gyökereiből burjánzottak elő! Végtelen naplóba temette tépelődését az egyik, a másik napestig ugyanazt a nótát fütyölte, a harmadik káromkodott, a negyedik imádkozott, az ötödik körmönfont patienc-al bíbelődött, a hatodiknak, a tizediknek, a századiknak, mindegyiknek volt valamilyen csodaszere, amellyel ideig-óráig elkábitotta magát. Végképpen elaltatni egyik sem tudta a lelke mélyén reszkető félelmet és vágyakozást.

Még sütött a nyár, de az ősz elörenyujtott mohó kar-