Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-03-24 / 12. szám - Fröschel, Georg: A hatalom kulcsa

különös izgalom remegett a hangjában és tekintete olyan volt, mint a láng.

— Ez nagyon szép, amit ön mondott — feleltem tétován —, de be kell látnia, hogy lehetetlen.

— Miért? Hát olyan rosszak a versek?

— Nem rosszak. Sőt nagyon szépek. De nézze, nekem sohasem jutott volna eszemibe, hogy ezeket a verseket megírjam!

— Az csak egy véletlen — mondta hevesen az ifjú —, ön éppen úgy megírhatta volna őket, mint én. Ismeri a szellem szétágazását? Amikor a lélek kiröppen és megosztódik és uj alakban fölleli magát valakiben és azon keresztül teremt? Gondolja magát az én helyzetembe! Hogy egy tiszteletreméltó és mondhatnám gazdag családnak az egyetlen gyermeke. Hogy üzleti pályára szánták, holott egyetlen atom sincs benne, ami alkalmassá tenné erre a pályára. Hogy ellenszegül apjának, anyjának és minden dorgálásuk, intelmük ellenére egészen az irodalomba temetkezik. Drámákat és verseket ir! Gondolja meg, hogy húszéves és egyetlen vágya, hogy elismerjék a tehetségét.

Gondolja meg, hogy ezek a szülők, elvakitva a szeretet által, amely mindig ösztönös és vak, még a legvégletesebb eszközöktől sem riadnak vissza, hogy fiukat visszatartsák az egyetlen és isteni hivatástól, melyre született, Gondolja azt, hogy bezárták önt hónapokra egy szanatóriumba, amit csak nagy elnézéssel és tapintattal lehet szanatóriumnak nevezni, mert az ablakain vasrácsok vannak és az ember egy percig sincs felügyelet nélkül. Gondolja meg, hogy ezeket a verseket ott Írtam, ott, abban a házban s hogy micsoda igazságtalanság és kegyetlenség az. hogy szülők a tulajdon gyermeküket igy akarják alávetni a maguk akaratának! Gondolja meg!

Meggondoltam és ijedten néztem az ajtó felé, me'yen keresztül most az uram dörgő baritonját halottam, aki utána nyomban be is lépett a szobába.

— Maradjon itt! — súgtam neki olaszul, hogy a másik ne értse és megkönnyebbülten lélekzettem föl, hogy igy hármasban vagyunk.

Még vagy tiz percig beszélt, nagyon szépen, nagyon szabatosan és megint csak a szellem szétágazását említette, ami elméletnek egészen elfogadható és tetszetős, közben a homlokát törülgette és hosszú ujjaival idegesen babrált a lapokon. Az uram csendesen cigarettázva nézegette, azzal az engedékeny mosollyal az arcán, mellyel a világ öszsze-s dolgait szemléli s aztán megszólalt:

Ez mind nagyon szép! Csak tessék itthagyni ezeket a verseket. Majd csinál vele valamit a feleségein.

Mire az ifjú eltávozott.

Ekkor az uram hozzám fordult.

— Hiszen ez egy őrült! — mondta nyugodtan.

— Nekem mondja? De van itt valami, amit az ember nem ért meg. Ezek a versek igazán értékesek és szépek!

— Mindig mondtam magának, hogy nagyon nehéz megállapítani a határt a kettő között — mondta ő és sietve elkotródott, mert félt, hogy a kéziratcsomó a fejéhez repül.

R hatalom kulcsa

Regény — Irta: Georg Fröschel (10

Nem az első eset volt ez; gyakran fogott neki valaminek a legnagyobb lelkesedéssel, hogy egy csekélység, egy kedvtelenségi roham, egy-egy csúnya gesztus miatt feladja az egészet. Ilyenkor úgy érezte, mintha hipnotikus álomból ébredne fel s végre megtalálná a helyes utat. Willovsky ezenkívül meg volt arról is győződve, hogy kiváló és tiszta jellem felett rendelkezik.

Most is úgy találta, letért egyenes pályájáról, midőn vállalta a feladatot, melyet Jadwiga reá bízott. Nevetségesnek tűnt fel önmaga előtt, hogy rendőrkopó és detektív módjára szaglászott, nyomozott itt most az elhalt Lung tanár rejtélyes ügyében. Ez nem volt az az ut, melyen Jadwigát megnyerhette volna magának. Willovsky ezért igen elégedetlen volt magával, amiért a leány halványkék szemei előtt ennyire föltétel nélkül meghátrált. Azon emberek csoportjába tartozott, kiknek minden eszköz jó ahhoz, hogy előbbre furakodjanak, akik minden uton-módon saját tekintélyüket igyekeznek öregbíteni s akiknek számára nincs nagyobb kin, mint az a tudat, hogy valaki, aki fölöttük áll, megveti őket. Már pedig egészen bizonyos, hogy e szolgálat által, melyet Jadwigának tesz, ő maga semmit sem fog elérhetni, ellenkezőleg, a leány szolgálatkészsége miatt csak lenézni tudja majd őt. De e pillanatban már nem lehetett visszakozni. Jadwiga tudott róla, hogy az első lépéseket megtette már, ha most feladja a dolgot, akkor a szégyenletes szolgálatkészséget még a személyes tehetetlenség és tehetségtelenség látszatával tetézné. Ezt pedig igazán nem akarta.

így tehát, gondolataiba mélyedve, haladt fölfelé a nyitott széles lépcsősoron, mely a kaszinó bejáratához vezetett, majd belépett a játékhelyiség előcsarnokába. Ezekben a percekben nem volt valami nagy tisztessége önmaga előtt, de erősen elhatározta, hogy mindazokkal, akikkel itt érintkezésbe kerül majd, tekintélyt szérez magának s ezzel önbizalmát is megerősíti. Ezért legalkalmasabbnak látta, ha úgy viselkedik, mintha régi vendége volna a kaszinónak. Lenézte a játékosokat, akik sorsukat a vak véletlenre bízták, ámde tudta, hogy a fertőnek sohasem az erény, hanem mindig csak a fertő imponál. Már ezért is úgy kellett fellépnie, mint régi, rutinirozott játékosnak.

Egy tekintettel, melyet szórakozottnak és gondolattalannak tervezett, átlátta a helyzetet és teljes biztonságérzettel lépett be a játékbiztos irodájába. Willovsky már azt is eredményként könyvelte el, hogy az az ur, aki az irodahelyiségben fogadta őt, cseppet sem látszott meglepettnek, midőn azt kérdezte tőle, hol és mikor beszélhetne a bank vezérigazgatójával. Udvarias formában azt a választ kapta, hogy a vezérigazgató ur pillanatnyilag irodájában tartózkodik s bizonyára minden további nélkül fogadni fogja .... izé ... urat. Willovsky nem reagált a hivatalnok kérdő pillantására.

A magántanár megköszönve a nyert felvilágosítást, ismét kijött az előcsarnokba s a széles, szőnyeggel borított lépcsőn felsietett. A szolga, aki névjegyét átvette, egy ízléses szalonban vezette s megkérte, legyen pár percig türelemmel. Willovsky egy ott héverő sportújságban kezdett lapozni, amig csak egy fiatalember nem lépett a terembe, akit a vezérigazgató titkárának tartott s kétszer mélyen meghajolt előtte.

De Willovskynak az ő számára is csak egy unott arckifejezése volt, mikor a fiatalember megkérdezte, mi látogatásának célja. Egyben biztosította, hogy a felvilágosítás, melyet ad neki, bizonyára egyenértékű lesz a vezérigazgatóéval.

Willovsky oly hangon, mely minden további vitát kizár, igy szólt a fiatalemberhez;