Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-01-13 / 2. szám - Heltai Jenő: Álmokháza

ÓLMOKHÁZA

Regény — Irta: HELTRI JENŐ

Első rész

ELSŐ FEJEZET.

1.

A háború harmadik évében dr. Karmel Péter mérnök és főhadnagy végérvényesen hazajött a harctérről és abból a rengeteg levegőből, amelyet a jó isten repülőgépek számára harcterek fölé teremtett. Aránylag elég jó állapotban volt, néha érezte csak, hogy agyában — megőrült hangyaboly? részeg méhkas? — valami nyüzsög és zug. Ezt a zúgást azonban mindannyiszor tulharsogta egy korholó, érdes hang, német professzorának, dr. Szebeni Virgilnek a hangja:

— Karmel, már megint nem hoztad el a balkarodat'

Ez az igazságtalan szemrehányás fájt neki; mentegetőzni szeretett volna, igazolni magát, hogy nem hanyagságán múlt a dolog, szívesen elhozta volna, mint a többi diák, de nem hozhatta el, mert Galíciában hagyta, a tábori kórházban. De azután eszébe jutott, hogy minden mentegetőzés hiábavaló és fölösleges, hiszen régen elvégezte már az iskolát és Szebeni professzor ur is régen meghalt már, sok évvel a háború előtt. Miért hallja mégis a hangját?

Az a zuhanás az oka mindennek. Addig rendben volt minden. De mióta azon a nyári estén lángba lőtték a gépét, egy kicsit fölfordult vele a világ. Pontosan emlékezett: szelíd dombok fölött cirkált az alkonyat sötétedő csöndjében. Parancs és föladat nélkül szállt föl, csak azért, hogy repülhessen, elszakadhasson egy kicsit a földtől és mindattól, amit odalent utált már: fölszállt, csak azért, hogy madár lehessen a magasság uttalan levegőjében. Repülő ember volt csak, inkább költő, mint mérnök, de semmiesetre sem katona. Az ellenség figyelmét azonban ugylátszik elkerülte ez a szép, de jelentéktelen árnyalat, mert egyszerre megszólaltak a hetek óta ok nélkül hallgató orosz ágyuk. Dr. Karínéi Péter katona rögtön tájékozódni próbált, hogy mi is történik itt tulajdonképen, amikor valami robbant, sistergő láng és forróság csapott feléje és gépe zuhanni kezdett. Egy másodpercre elfeketedett előtte minden, ebben a sötétségben megint robbant valami... most meg kellene kapaszkodni... ki akarta nyújtani a kezét, de nem tudta megmozdítani. Amikor megint világosságra ébredt, furcsa, játékos tükrözésben feje fölött látta mindazt, amit az imént még maga alatt: a dombokat, a szomszéd falu tornyát és viskóit. És nyomban azután a galíciai bárányfelhők között: a Dunát, a Margitszigetet, az országházat és a budai hegyeket, ahogy egyszer gyermekkorában látta, amikor a Margithíd budai oldalán leesett biciklijéről és egy kocsi alá gurult. Feje nagyot koppant a hid kövezetén. Most megint hallotta ezt a koppanást. Ezzel az utolsó hanggal és ezzel az utolsó vízióval hosszú időre elbúcsúzott mindentől.

Hónapokig nyomta az ágyat és félkarral került ki a kórházból. Mikor vágták le a másikat, nem is tudta. Sokáig feküdt magatudatlanul és amikor lassan-lassan eszmélni kezdett, hiába próbált visszaemlékezni, nem birt áthatolni azon az ürességen, amely feketén hullámzott mögötte. Felröppenő gondolatai és tűnődései erőtlenül zuhantak vissza ebbe a fekete semmibe. Ilyenkor mindig azt érezte, hogy ő maga zuhant valami feneketlen mélységbe, amelyből nincs föltápászkodás. Behunyt szemmel, mozdulatlanul feküdt, mintha minden tagját összetörte volna és hosszú kábulásokba sülyedt, amelyeket rémült földriadás szakított meg olykor-olykor. Zavaros, ijesztő álmok robbantották ki ezt a fölriadást, titokzatos alakok keringtek körülötte mind szükebb körben és fenyegetően kapkodtak a torka felé. Legszemtelenebb a vak ember volt, az minden-Rippl-Rónai emlékkiállítás Budapesten. A művész legutolsó önarcképe. (Az Est felvétele.)

nap fölkereste, messziről hallatszott már, hogyan kopog botja a folyosó kövezetén. Láthatatlan kéz hárított el Htjából minden akadályt. Biztos lépéssel közeledett feléje, ráült a lábára, vak szemével a fekete pápaszem alól kegyetlenül nézett rá és botjával szurkálni kezdte. Karmel nyöszörögve nyitotta ki a szemét és nagyot lélekzett, amikor észrevette, hogy a vak ember csontos, csupasz pofája helyett Lujza nővér egyhén bajuszos, jóságos kerek arca hajlik föléje.

— Rosszat álmodott?

— Rosszat.

Mindig ugyanaz a kérdés, mindig ugyanaz a felelet! Mindig rosszat álmodott. Hol azt, hogy négylovas hintón hajt Európából Amerikába, ahol két bátyja él: ő ül a bakon, a négy ló fújva, prüszkölve vágtat az óceán hullámain, patájuk alatt porzik a zöld viz, már a Szabadságszobrot is látja, amikor valaki hátulról lenyomja a vállát és a fogat elsüllyed. Ki ült mögötte az kocsiban? És lehet ezt igy, egyszerre, ok nélkül, akkor, amikor az ember majdnem partra lép már? Ez az álma gyakran ismétlődött, úgy befészkelte magát agyába, mint makacs kisértet az omladozó romba. Mig a láz fütötte, élesen és tévedésmentesen érezte, hogy teste, mint valami izzó lepény, lelaposodva és a végtelenségbe elnyúlva lebeg a levegőben, feje pedig, óriási tüzes gombóc, törzsétől elválva szédületes és mindjobban fokozódó sebességgel kering ekörül a lepény körül. Egy pukkanás, a gombóc millió darabra szakad, minden elsötétül és mindennek vége.

Meglepődve vette észre ilyenkor, hogy a végtelenségbe nyújtózkodó és laposodó izzó lepény a tüzes gombóccal együtt kényelmesen elfér egy szűk ágy fehér korlátái között. És néha az volt az érzése, hogy nem is ő fekszik abban az ágyban, hanem valaki idegen, ő pedig kívülről, magából kivetítve ellenőrzi, mit csinál ez az idegen. Hosszú fekete szakálla volt az idegennek, de ebben a fekete erdő-