Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-03-17 / 11. szám - Győry Dezső: Római notesz. A szerelem és a rend

A negyedik dimenzió birodalmának igazi alattvalói azért mégiscsak a spiri­tiszták. Csak pár héttel ezelőtt halt meg­­legismertebb apostoluk: Schrenck-Notzing müncheni orvos. Annak idején nagy port vertek fel azok az úgynevezett szellem­­materializációs kísérletek, melyeket a hí­res spiritiszta különböző médiumokkal végzett, akikről — úgyszólván kivétel nélkül — kiderült később, hogy közön­séges szélhámosok voltak, libazsírral be­kent vattacsomókat villogtattak a sötét­ségben megtartott szeánszokon. Hiába leplezték le ezeket a sarlatánságokat, Schrenck-Notzing dr. halála napjáig hitt a tulvilági életben, valamint a lehetőség­ben, hogy élők és holtak alkalmas kö­rülmények között eldiskurálhatnak egy­mással. Hívei most érthető érdeklődéssel várják a vezér megszólalását a túlvilág­ról. Egyelőre még nem jelentkezett. Annak idején Neumann Terézia esete is óriási szenzációt keltett, ennek a ba­jorországi parasztleánynak a testén pén­teki napokon állítólag vércseppek jelen­tek meg, még pedig ugyanazokon a he­lyeken, ahová Jézus öt sebét képzeljük. Pár héttel később egy Paul Diebel nevű sziléziai bányász ugyanezzel a képesség­gel produkálta magát Európa varieté­színpadain, róla azonban kiderült később, hogy különböző trükköket alkalmazott. Akárhogy is álljon a dolog, bizonyos, hogy az emberi tudás nagyon is véges. Durvák a fogalmaink a természet, sőt saját lelki életünk komplikált fényeivel szemben, holott a természetrajzban kissé szerénytelenül „homo sapiensének, bölcs embernek neveztük el önmagunkat. Vozári Dezső. Római notesz. A szerelem és a rend Szinte sírva mesélte el egy pesti tanárjelölt élete legtragikusabb vallo­másának történetét, aminek azt a, címet adhatam volna, hogy: Mit keres a te­metőben, mit keres a napsugára ... Így kezdte: — Mondom, nem tudom elfelejteni, tán mert a Sixtini kápolnában láttam IRODALOM, MŰVÉSZET Budapesti írói Baedecker 1929-ben Motto: Wer den Dichter will verstehen, soll in sein Kaffeehaus gehen. Goethe után. Budapesten — az északi realizmus 93° és a keleti konstruktivizmus 14° alatt — az irók kávéházakban élnek. Tevékeny­ségük e helyeken, mint a maguk nyelvén mondják, „dumá“-ból, valamint állandó lapalapitásból, sőt olykor írásból áll. (A kávéházak jegyzékét 1. Telefonkönyv és Lak- és címjegyzék.) Tanulmányozandó kávéházak: SIMPLON: Főérdekessége Szász Zol­tán, Kassák Lajos és Nagy Lajos. Szász Zoltán egyebek közt tudvalevőleg mint meg először. Csak pár szót váltottunk. Az özönvízről. Napokig lestem a, pen­ziója előtt,. Negyednapra megláttam.. Bevallotta, hogy látott az ablakból. Boldog voltam. Mindent sejt. Találkát kértem. Hosszú könyörgésre adott. Megkérdezte, hogy mit akarok. Már a. számon volt a vallomás, mikor meg­jelent egy ur, a nagybácsija. Megcsó­kolta. Elvitte. — Végre tegnap. Sétálni mentünk. Aztán felültünk egy villamosra. Azt mondta, hogy borzasztóan szereti a cipruszokat. A végállomás mellett egész cipruszerdö volt. Alig vettem észre, hogy bementünk egy nagy ka­pun. Régi romok, díszes virágágyak, márványoszlopok és főleg ciprusz és ciprusz. Minden stimmelt. Keveset be­széltünk, hagytam, hogy elmélyedjen, tudod, a nőkkel finoman kell bánni, érzékenyek. Végre leültünk egy kő­padra, egy ciprusz alatt. A világ el­veszett számunkra, beszélgettünk. A keze fázott. Megfogtam. Egy sapkás ember ment el mellettünk, alig vettem észre, hogy ránk néz. A keze puha volt és kicsi. — Most, — éreztem, itt a döntő pil­lanat, mindent bevallók, most vagy soha, azt mondta, hogy örül ennek a délutánnak, olyan szomorúak és szé­pek ezek a fák. — De nem mertem ülve hozzákez­deni. Fölálltunk. S akkor állva, lehaj­tott fejjel, visszafojtott reszketőssel meg akartam neki mondani, hogy: Édes, imádom magát, szeretem magát, иду, mint maga ezeket a fákat és min­dent meg akartam mondani neki. — Egy lépést tett előre s ez meg­zavart. Egymásra néztünk. Nem tud­tam szólni, ö elgondolkozottan nézett, éreztem, nem velem volt. Soká néztünk így egymásra. — Gyerünk, — mondta csendesen, elindult. — Megkaptam a kezét: Ne, ne men­jen, még egy pillanatra. — Mit akar? — Valamit mondani, itt, még ezen a helyen. — No, mondja, — szólt. az utolsó megmaradt magyar ur és ga­vallér ismeretes; előfizet minden fiatal költő verseskönyvére. Kassák Lajos asz­tala a próféták asztala; sajátos étlapjukra való tekintettel a Simplon állítólag sás­kákat tart a kedvükért. Nagy Lajos a tehetséges novelláiról és a női szerelem anyagi feltételeire vonatkozó meggyőző­déseiről ismert iró, miután a Baumgar­­ten-dijban, általános meglepetésre, nem részesült, legutóbb elhatározta, hogy a Vigyázó-dij megszerzése érdekében leg­közelebb áttér a tudományos pályára s megírja „Az u-betü történetét a Jagellók alatt.“ A Simplon nevezetességei közé tartozik még a kávéház főpincére, Braun ur, Budapest legliterátusabb főpincére, akinél tehetséges fiatal irók kamatmen­tes kisebb kölcsönökre bármikor számít­hatnak. — Azt, hogy — de ne nevessen ki. És ebben a percben három lépésre tőlünk udvarias férfihang szólalt meg. Egy fasista rendőr állt ott, szalutált s megkérdezte, hogy mit csinálunk itt. Barátom, ezt a percet sose fogom el­felejteni, beszélek olaszul, de alig tud­tam valamit makogni, hogy semmit, sétálgatunk, beszélgetünk. — Igen, igen, mondta erélyesebben a rendőr, de már egy negyed óra óta itt vannak egy helyben s mit nézegetnének ebben a temetőben? Szerelem? Azt nem sza­bad. Egy állhattam ott, mint a márvány sírkövek, körülöttem, amiket csak most vettem észre. Ö majdnem elpitye­­redett, rettenetesen meg volt ijedve. — Szabad az útlevelét, uram? — mondta a rendőr s megindultunk ki­felé. — Holnap várjon délben a Tér mi­ninél, most menjen szépen ki s az első villamossal menjen el. Az alkonyodban kilépett a kapun, utána néztem s aztán az ajtóban vár­tam, míg a portásház villanyánál a rendőr átböngészte az útlevelemet. Pa­pirt vett elő, mindent fölirt. Még a la­káscímemre is kiváncsi volt. Közben elcsöngetett a falon túl a villamos. Negyedóráig kellett várnom,. Már nem leltem meg, persze. De ma is hiába vártam a Términinél. Az autók majd elgázoltak, úgy futkostam ide­­oda. Hát, mit szólsz ehhez, nem ret­tenetes? Bementem a penzióba. Délben elutaztak! A címét sem tudom. Nem tudtam megmondani neki, hogy szere­tem, őrülten szeretem. — A hangja szinte csuklóit. — De hisz a rendőr megmondta, még többet is ... hogy ő is téged ... — ve­tettem közbe s arra gondoltam, hogy milyen furcsa is ez a fasista szigor. Rámmeredt: — Gondolod? .. a rendőr? ... ö meg­mondta, ... Lehajtotta fejét, többet nem szólt. Szegény tanárjelölt, összeütközött a fasista renddel. S még azt se tudta, hogy ezt megírom róla. Györy Dezső. A MAGYAR KORONA a „Nyugat“ szerkesztőségének kávéháza. A déli órák­ban itt látható Osvát Ernő és Gellért Osz­kár. A páholyuk körül levő asztalokat fiatal irók serege tartja megszállva. Rit­kábban jelenik meg a kávéházban: Mó­ricz Zsigmond, Karinthy Frigyes, Kosz­tolányi Dezső, Füst Milán, Schöpflin Ala­dár. (A Nyugat munkatársainak telefon ingyen, rendelés nem kötelező.) Megemlíthető még: az ABBAZIA, amelynek egyik páho­lyában esténként Zsolt Béla és Feleky Géza vonul fel. Saját érdekében felhívjuk az utas fi­gyelmét arra, hogy az a kávéház, amelyet a tájékozatlan közhiedelem még mindig fő irodalmi központnak vél, a valóság­ban rég megszűnt ilyenként szerepelni.

Next

/
Thumbnails
Contents