Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-17 / 11. szám - Szalay László: Koldusdiákok…
Dr. Földi, Manó eperjesi orvost kollégái meleg ünneplésben részesítették doktorráavatásának félszázados évfordulója alkalmából. X Dr. Földi Manó, XX Dr. Krausz Béla, XXX Dr. Gallotsik Sándor, tiszti főorvos. (Kopp felvétele.) KOLDUSDIÁKOK... Avas Incének az apja többnyire Írnok és mindig részeg volt. Azért mondom, hogy többnyire, mer folytonos itasságáért hol elcsapták, meg-meg visszafogadták a város kegyelmébe. Hogy, hogy nem, Ince barátom, az írnok fia, elképesztöleg formázott a borosüvegre. Mert éppen olyan kicsi, olyan szüknyaku, olyan sápadtan zavaros szinti volt, mint az ecettel kacérkodó homoki vinkó, ami az édesapját lelkesítette. Borosa Jóska, a második társ, már egészen más ivásu volt. Mert elsősorban is neki nem volt papája s ő maga, hosszú, félszeg, két ballábu lécember volt. Kellő körültekintés után Incét és Jóskát választottam barátomnak, mert ez a két mindig éhes, rongyos és kicsufolt diák csenésekkel, csalásokkal és ravaszkodásokkal fönntartott élete sokkal rokonszenvesebbnek tűnt föl '.lőttem. mint a jólétben tespedőké ... Áprilisban kezdenek tojni a madarak. S a diákok már akkor is bolondultak a tojásgyüjteményért, de a fészkeket szigorúan tilos volt kifosztani. Csak néhányan akadtunk olyanok, — első helyen Ince, Jóska, meg én ■— akik nem respektáltuk a tilalmat. A legveszedelmesebb mászó Ince volt. Mert ő a vézna, hitvány testével meg tudta' mászni a legvékonyabb, égbe nyúló fahegyeket is. Hiába dühöngött a vércse vagy a varjú: Ince szájába fogta a kalapját, belerakta a tóját okat, aztán lejebbezett. A vércse meg tojhatott élűiről. Vannak rosszmájú madarak, — teszem a sárgarigó -— amelynek az a szokása, hogy a fészkét viharvert, csupasztörzsü, évszázados akácok magasban vízszintesen kinyúló ágai hegyére építi. Ince onnét, is lehorgászta a tojást. Még pedig úgy, hogy a fának fölötti másik ágon addig csuszott-mászott előre óvatosan, míg az ág a súlya alatt lehajlott lassan az alatta levő fészekig. Ha kettétört az ág, akkor Ince röptében elkapta az alatta levő ágat, ami annál könnyebben ment, mert ő a térdeinél fogva lógott fejjel lefelé, hogy a kezével könynyebben elérhesse a fészket. De ha az kettétört alatta és elkapta az alsó ágat, akkor a fészekből kirepültek a tojások, mire mi a fa tövéből mindennek elmondtuk Ince barátunkat. Gyöngeszivü ember bizony menten elájult volna, ha Incét a toronymagas fahegyen fejjel lefelé közködni látja, s a szumátrai és a jávai majmok tanulhattak volna tőle, a mászás magasabb technikájából. A rétikajtatásban Borosa Jóska volt eminens ... Mert ö hórihorgas, nyurga termeténél fogva, már messziről fölfedezte a fészkén reménykedve szurkoló szárcsamadarat. Az összezsebrákolt tojásokat aztán eladtuk jómódú polgárok illedelmes fiainak s a befolyt pénzen megvettük a legszükségesebbeket: cigarettát, gummipuskát, kenyeret meg zsiványpecsenyét. Egyszer azonban az történt, hogy az ördögnek se kellett a tojás... Szarka, varjú, vércse, rigó, nádi-, erdei- és mejei veréb és a többi... Hiába kínáltuk, mindenki azt mondta, hogy ezekkel már rendelkezik. Más ember már elcsüggedt volna. Ince barátunk azonban fogta a pemzlit meg a festéket s az összes tojásokat átfestette és kipöttyözte szépen. A kis bábaszarkatojásokat égőpirosra. A hegyes bibictojásokat sötétlilára. A szerencsétlen szárcsatojásokat koromfeketére. Sőt, némelyik tojásnak a festékébe édes illatokat, elmentet és egyebet kevert. Másnap aztán az egészet felcipelte az osztályba és bánatos képpel elrebegte, hogy a kis öccse beteg, kell a pénz orvosságra, eladja az egész „tojásritkaság“ gyűjteményét... Irta: Szalay László
