Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-10 / 10. szám - Fröschel, Georg: A hatalom kulcsa
Baloldali kép: A lévai kath. kör előadta a „Vereshaju“ című népszínművet. Balról jobbra: ifj. Reindl Károly, ifj. Éder Kálmán, Györgyi Jenő. — Jobboldali kép: Dr. Bárczy Emil rudványi földbirtokos távozik Zólyommegye székházából, ahol mint a ker.-szoc. párt tagja nagy beszédet mondott az őslakosság érdekében. R hatalom kulcsa Regény — Irta: Georg Frösche! Előhúzta a levelet, melynek külső formája kevés kiindulópontot tartalmazott, ha csak azt a kérdést nem vetette fel: „Honnan tudja a levéliró, hogy Jadwiga 3 órakor a kiállításra jön?“ Előző nap beszélték meg a találkozót a homályos szabadban, senki sem volt ott kívülük, aki kihallgathatta volna őket. Vagy talán ő, vagy talán Jadwiga beszélt volna valakinek erről? Visszaemlékezett arra a kávéházi beszélgetésre is, melyet akkor Sárkossal és Trenzinnel folytatott. Már majdnem megfogamzott benne a gyanú, midőn hirtelen eszébe jutott, hogy a festőnek készakarva mondta, miszerint négy órakor jönnek, mert egy órahosszat egyedül akart lenni a leánnyal. A portásnak küldött levélben pedig ez áll: 3 órakor. Titokzatos ügynek látszott ez. Willovsky úgy érezte, gyenge a rejtély kibogozásához s a legjobb volna az egész ügyet, még mielőtt csúfos kudarcot vallana, odavágni. De ez csak pillanatnyi ellágyulás volt. Mit tartana felőle Jadwiga, ha most elhagyná. Az élete most uj értelmet kapott, ismét Jadwiga közelében lehet... Ismét álmodozhat, építheti tovább légvárait. S egy szép napon, ha előlép, mondván: — Jadwiga, lelepleztem atyja gyilkosát! Nem fogja-e akkor megbánni a drága leány, hogy viszszautasitotta házassági ajánlatomat s nem óhajtja majd helyrehozni ezt a nagy hibát? V. A délelőtt nem hozta Willovskyt közelebb céljához. Dr. Bordenhullt, Lung tanár háziorvosát kereste fel, aki előadta, hogy a tudós érelmeszesedésben szenvedett ugyan, de mértékletes életmódja mellett nem fenyegette közvetlen életveszedelem. A pillanatnyi katasztrófa éppen őt, a tanár szervezetének alapos ismerőjét döbbentette meg a legjobban s csakis valami óriási izgalomra vezethető vissza, amelynek oka azonban előtte teljesen ismeretlen. Tudomása szerint Lungnak nem voltak ellenségei s igy nem tudja elképzelni, mi hozhatta ki ennyire ezt a nyugodt, előkelő úriembert sodrából. Abban a pillanatban, mikor belépett a dolgozószobába, Lung tanár már halott volt s igy egész orvosi tudománya csupán a halál konstatálására szorítkozhatott s arra, hogy lecsukja a szeretett barát szemeit. A halál közvetlen oka szivszélhüdés volt. Willovsky megköszönte az orvos felvilágosítását s elbúcsúzott tőle. Az öreg orvos a legjobb benyomást tette rá. Jadwigához hajtatott. Szokott hűvös modorában fogadta öt s minden meglepetés nélkül hallgatta meg beszámolóját a titokzatos levélről, melyet a portásnétól csalt ki, valamint arról a különös jelentőségről, melyet liftezése ezáltal nyert. A magántanár kijelentette, hogy csak most van igazán meggyőződve Jadwiga gyanújának alaposságáról, mert itt valóban csak bűntényről lehet szó. Úgy látszott, ez a kijelentés nem volt nagy hatással Jadwigára. Aztán azt kérdezte a leánytól, nem szólt-e valakinek találkozójukról, melyet a kiállításra adtak egymásnak. Willovsky nyugtalan lett most, hogy ismét arra a kínos találkozásra terelődött a szó, de Jadwiga hűvösen válaszolt: — Nem, senkinek sem szóltam! Aztán még azt mondta a magántanárnak, hogy amenynyiben szükségesnek tartja, meglátogatja nagybátyját, Drekiel dr.-t, akinél végignézheti atyja papírjait. Majd kézfogással búcsúzott el tőle. Dr. Wilhelm von Drekiel a város eg-yik legkeresettebb ügyvédje, egy belvárosi ház első emeletén lakott. Egy gőgös szolga nyitott ajtót Willovskynak s több pompás, fényűzően berendezett helyiségen át a könyvtárszobába vezette, egy hatalmas terembe, óriási könyvespolcokkal szegélyezve, melyek egész a mennyezetig értek; több márványszobor is állt itt. Derkiel várakozott rá, aki előkelő tartással egy kéziratokkal fedett íróasztalhoz támaszkodott. Magas, szép férfi volt, élénk, sötét szemekkel s ápolt kezekkel. Ötven éves volt, de hála feketére festett bajuszának s ügyesen barnított hajszínének, jóval fiatalabbnak látszott. Behízelgő hangon s a gyakorlott szónok hanglejtésével beszélt. — Ha jól emlékszem, volt már szerencsém elhunyt sógorom házában doktor úrhoz. Ismerem a különös feladatot, mely ma idefárasztotta. Unokahugom, Jadwiga, értesített mindenről. Willovskyra nézett, mintha választ várna, de minthogy az nem szólt, összeráncolt homlokkal folytatta:
