Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-01-06 / 1. szám - S. P.: Ujévi levél
KÉPES HÉT SZÉPIRODALMI HETILAP II. évfolyam. 1. szám. Prága, 1929 január 6. U3ÉDI LEÜÉL A gyorsot jól fütik, az étkezőkocsi kosztja sem rossz, a cinzánó s a grandmarnier Parist juttatja eszembe, de kivül gyérenszőtt hólepel kivánja elrejteni a nyugatszlovenszkói vastag és fekete földeket s velem szemben porosz ül a Rajnavidékről, Essenből, ha értem és érdeklődik minden iránt. — Elhagyott földek. Se ház, se tanya. — De fölöttébb termékeny — vetem közbe. — Természetesen évente többször aratnak errefelé? Talán ha francia volna, nem csodálkoznék e brutális tévedésen. A franciáknak az ismerethalmozásnál nemesebb és fontosabb kvalitásaik vannak, de német, de porosz, s ez fölbosszant. Évente többször aratnak errefelé! Mintha már áthágtuk volna a Balkán-hegységet, a tengert is és a Nilus iszapja osztaná az áldásokat, mintha már túl volnánk Európán. Szomorú, sik földek, ismeretlenül és gyér hótakaróval suhannak el a száguldó ablak előtt, mit tud róluk az idegen, mit lát bennük, mit ért és mit nem ért! Megy az ünnepekről, vagy megy az ünnepekre, megy üzletet kötni, avagy rohan a babájához, két óra neki ez az unalmas alföld, azután hegy jön, országhatár vagy más nép, micsoda mmdegy előtte ez az egész, mit bánja, évente többször aratnak erre, vagy sem. Pedig mi, akik az idegenből ugyancsak az ünnepekre jöttünk haza és ki fogunk szállni egy petróleumlámpás állomáson, e földek kellős közepén, halálos komolysággal nézzük és érezzük a vidéket, melyről tudjuk, hogy tragikus, Európa minden vidékénél tragikusabb és talán gyilkos is. Nagyon megsértett a porosz tudatlanságával. Néhány percre el volt rontva a szabadságunk. Amit mi ünnepélyesen látni jöttünk az év végeztével, amiért szent felhangolások támadtak bennünk, az bliktri előtte és egyre megy. Kiszálltunk. A városi torony tetejéről néztük ugyanezeket a földeket. Pont a torony alatt gránitkockás zeg-zug tér, ódon háromságszoborral, kis aligemeletes házak, mint rút, kövér manók, kikre télkirály hermelint adott; odébb szabálytalan utcák, újabb össze-visszaságok, zegzugok, egyre törpébb házak, egyre rozogább tetők. Egy-egy torony, egy-egy kupola, szép, de szegényes az egész, nem campanillei letekintés Olaszországban, nem befroi-táj valahol Flandriában. Kivülebb vékony patak s az egész város tar fák koszorújában, ami nyáron gyönyörű lehet. A fák mögött gyárkémények, néhány nyilegyenes vasvonal, néhány fa, elágazó utak, előkunyhók, apróságok. — s azután ismét a földek, laposan, elhagyottan, áttetsző hótakaróval. Messzemessze egy-egy falu, fák, házikók s egy-egy templomtorony, mintha szögek volnának, amivel az Úristen a falukat a tájhoz tűzdelte, igy bontakozik ki a kép, lepkegyüjtemény, közepén a nagy éjjeli pillangóval. Mi folyik itt? Húsz kilométerre innen, nyugatra, Bazin, Pozsony, Bécs felé, német a világ, tiszta német és zavartalan. Húsz kilométerre dél felé minden magyar, Vága, Komárom, Budapest. Húsz kilométerre, a lundenburgi dombok felé, elkezdődik a cseh nyelvszféra, Jablonic, Jókut, Brünn, Prága, s húsz kilométerrel keletebbre a szlovákság szivének perifériája nyilik: Tapolcsány, Zólyom és Detva. Micsoda ölelkezés ez, micsoda konglomerátum! Másutt, ahol a nemzetek végzetesen találkozni szoktak, legföljebb ha kettő ér össze, kettő marakodik, -— itt ezeken az elfekvő, elhagyott és lapos földeken egyszerre liárom-négy. Beláthatatlan kin és kombináció támad, érdekes és furcsa szituációk, nehéz élet, nehéz kiismerkedés, nehéz boldogság. Ez a vidék unikum. A porosznak ismernie kellett volna. Valahányszor visszatér erre a tájra az, aki elszakadt tőle, vagy aki távolabb él, mindig meglepi az emberkeveredésnek az a paroxizmusa, amellyel itt találkozik. Sehol nem olyan nehéz a megértés ember és ember között, mint itt. Strassburgban elzászi és francia viaskodik, Brüsszelben flamand és vallon, Nizzában olasz és francia, Tessinben rétoromán és német, — de menj be egy szlovenszkói kávéházba és hány nyelvet fogsz hallani? Valaki elkezdi szlovákul, öt perc múlva magyarul beszél, majd német szavakat vegyit a társalgásba. Odaát két cseh tanár csehül vitatkozik, a sarokból meg kihallatszik a zsidó zsargon éneklő hanghordozása. Jó, ha ruszinul, lengyelül és a különálló keleti szlovák nyelven nem beszél egy-egy csoport. Ki érti ezt? Ki talál nyugalmat ebben az összevisszaságban? Ráfér a béke és a megértés erre a sokféle népre. Ráfér a nyugalom és a boldog uj esztendő. Senkinek a világon nem kell oly mély meggyőződéssel és szomorúan boldog uj esztendőt kivánni, mint a Kárpátokban és a Kárpátok tövében meghúzódó embereknek, s e tragikus vidéknek, ahol valóban mindennél nehezebb a boldogság és a nyugalom, S. P. 1
