Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-02-17 / 7. szám - Lőrincz Miklós: Csaló
A bankár káromkodott egyet és savanyu arccal fizetett. A játékos felragyogó szemekkel söpörte be a pénzt. Most a másik következett. Vesztett. A bankár arca felderült. Jó félóráig folyt a játék váltakozó szerencsével, forogtak a lapok, gazdától gazdához vándorolt a pénz, mikor az egyik — egy vörösbajuszos, marcona, északvidéki katona — lecsapta a lapokat és felmutatott az árokból. — Oda nézzetek. A másik kettő felnézett. Száz lépésnyire az árok előtt egy lombos fa állott egymagában a rét közepén. Ezen a fán most egy ellenséges katona kúszott felfelé, óvatosan, fegyverét mellére szorítva. A katonák meglepődtek. Az ellenséges ároktól a fáig, legalább, 70—80 lépés az ut. A terület sik és minden pontja bejöhető. Hogy juthatott el ez a katona a fáig, anélkül, hogy a megfigyelők észrevették. Nem töprengtek rajta sokáig. Ott van, annyi szent és ha már meglátták, bizonyos, hogy élve nem kerül el onnan többé. Az egyik már nyúlt is a fegyveréhez és vállához emelte. A vörösbajuszos azonban félretaszitotta a fegyvert. — Hohó pajtás ... én vettem észre ... majd én. . — De én nyúltam ám előbb fegyverért, — erősködött a másik. Vitatkoztak. A katona ezalatt egyre feljebb és feljebb kúszott a fán, nyilván azért, hogy a messzebb fekvő árkokba bekémlelhessen. A vörösbajuszos most hirtelen a társára nézett és felcsillant a szeme. — Hát idehallgassatok pajtások... hárman vagyunk... bízzuk a kártyára... én osztok, aki nyer, azé a lövés. A másik kettőben egy pillanatra a katonabluz alatt megdobbant az emberi szív ... Kártyára tenni egy ember életét. Egy emberét, akiért talán éppen ebben a pillanatban kulcsolja imára a kezét egy anya, vagy egy feleség. Különben igaz, hogy háború van, mi most egy emberélet, mikor világok sorsa fordulhat meg egy puskalövésen. És annak ott fent, a fa tetején olyan mindegy, hogy kinek a golyója járja át. Golyó: golyó — csak fütyül egyet és egy ember lebukik a fáról. És akik otthon megsiratják? Mit fogják azok tudni, hogy valahol a San mentén egy forró nyári napon három katona emberéletbe játszott egy kártyapartit?! — Osszál, — mondotta vállatvonva a másik kettő. A vörösbajuszosnak csak most kezdett igazán tetszeni a dolog. Olyan vidáman keverte meg a lapokat, mintha emeletes házat nyerhetne velük. — Nesze... nesze... osztott ki egy-cgy lapot, majd magának is vett egyet. Megnézte. Kilences. Na, nem rossz. Igaz, hogy ász jobb lett volna. Most még egy pillantást vetett a fa felé. Minden rendben van. Az ott egész alakot mutatva helyezkedett el két vastagabb ág villájába. A gályák, amiket takarásnak maga elé gyűrt minduntalan fel-fel pattantak és széles mozgásukkal csak jobban elárulták. — Lapot kérek, — mondotta parancsolóan az, akivel az imént veszekett. Megkapta. — Elég, — vágta ki fölényesen és várakozva maga elé tette a két lapot. A vörösbajuszosnak nem tetszett a dolog. Két lapra megállóit. Jó lapja lehet. Most a másiknak adott lapot. — Még egyet kérek. Adott egy harmadikat is. — Fuccs — mondotta ez sápadtan és félredobta a lapokat. A vörösbajuszos esélyei megjavultak. Az árok biztonságosabb helyére húzódva, vette magának a második la-Von Hünefeld báró, az óceánt átröpülő Bremen utasa, aki gyomor operáció közben a napokban Berlinben meghalt. pót. Király. Kilenc és négy az tizenhárom. Nagyon rossz. Könnyen fuccs lehet ebből is. óvatosan nyúlt a harmadik lapért. Be fogta a másik két lap közé és onnan csúsztatta ki lassan, izgalommal a szemei elé. Hetes. — Húsz — vágta ki diadalmasan. — Nyert — mondotta kedvetlenül a másik — ez tizenhét és felmutatta a két lapot. — A vörösbajuszos most már joggal nyúlt a fegyverért. Célzott. A fegyver eldördült. Semmi. A golyó nem talált. A vörösbajuszos hátranézett és nevetett. — Csak megijesztettem előbb. Az ott fenn, a fa tetején észrevette, ho^y felfedezték és rátüzeltek. Menekülni akart. Földet akart érni és mcglapulni a fa törzse mögött. Fegyverét ledobta a fáról, hogy könnyebben mozoghasson és ijedt gyorsasággal kúszott lefelé a hajladozó ágak között. A vörösbajuszos ismét célba emelte fegyvert. Lőtt és az ellenséges katona három-négy méter magasról lebukott a fáról. A vöröbajuszos nagyon elégedett volt a munkájával. Mosolygott és mitsem törődött azzal a néhány lövéssel, amivel az ellenséges árkok válaszoltak, már nyúlt is a kártyáért, hogy a játékot tovább folytassák. Gúnyosan odafordult az egyikhez. — Nem akartam, hogy fuccsom legyen... a pajtás úgyis befucsolt utánam — mondotta ez mentegetőzve. — Igaz az ... hát te, mire vágtál be olyan biztosan, — fordult most a másikhoz a vörösbajuszos. — Tizen... tizenötre, — hebegte ez zavartan és három lapját esetlenül a többi közé akarta csúsztatni. A vörösbajuszos azonban elkapta kézéből a lapokat és kiteritette őket. Zöldtizes, tökfelső, pirosnyolcas. Tíz ... tizenhárom ... huszonegy. A vörösbajuszos felhorkant. — Te ... te ... neked nem fuccsod volt... neked huszonegyed volt... te csaltál! Ez a fa felé nézett, amin az imént még egy élő ember lélekzett, hitt, és remélt, vágyakozott és fejét csöndesen lehajtva ismételte: — Csaltam ... igen, én csaltam.
