Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-02-17 / 7. szám - Csató Kálmán: Két bocs
‘Pz uj, egészséges ember. Edémet tornasz-diszkoszoetö a tengerparton. Két bocs Irta: Csató Kálmán A főtanácsos urnák lila volt a képe a méregtől. Még sohasem történt vele, hogy eredménytelenül fejezzen be egy vizsgálatot, vagyis, hogy az államtitkárjának ne kedveskedjék egy-egy tisztviselő fejével. Most azonban úgy látszott, ez lesz a vége, mert ime, már két napja kínlódik, de ez a Kerekes mindenre tud kádenciát, amibe ő belé szeretne kapaszkodni. Nem lehet ráolvasni semmit sem. — És az iktatókönyv? Azt is ön vezeti? — Tekintettel, hogy magam vagyok az egész hivatal. A főszámtanácsos ur felpattant: — Micsoda gunyoros hang ez, kérem? Talán lesz szives illő tesztelettel felelni? Mi? Vagy azt hiszi, hogy viccelni jöttem ide? Kerekes, szegény, nem hitt semmit. Ha csak azt nem, hogy a főszámtanácsos ur nyúlnak nézi és le akarja lőni. Minden áron. Hát hiszen nem is lehetetlen, hogy csomót fog találni a kákán, de azt aligha fog neki sikerülni rábizonyítani, hogy nem viselkedett illő tisztelettel. Meghajtotta magát és alázatosan felelte: — Én vezetem, méltóságos uram! A főszámtanácsos ur odaszólt az Írnokának: — Kozocsa ur! Vegye be a jegyzőkönyvbe. Ö maga vezeti az iktatókönyvet. — Aztán odafordult Kerekeshez: — Lássuk. Mutassa. — Tessék parancsolni. A főszámtanácsos ur találomra kinyitotta a könyvet és szeme végigfutott a teleirt rubrikákon. — Olyan szemem van, mint a keselyűnek, ■— biztatta magát gondolatban. — Messziről meglátok mindent, ami rothad. Lehetetlen, hogy most is meg ne találjam ... Hirtelen felpattant az ajtó és két pufókképü, barnapiros kisfiú rohant be a szobába. Kacagott mind a kettő s a kisebbik odafutott Kerekeshez: — Apuka!... kezdte, de az idegen urak láttára torkán akadt a szó és a másiknak is ajkára fagyott a kacagás. Kerekes gyors mozdulattal tuszkolta őket az ajtó felé. —- Apuka most nem ér rá, fiacskáim. Menjetek szépen játszani. A főszámtanácsos ur ideges türelmetlenséggel várt, amíg az ajtó bezárul a két apróság mögött, aztán ujjaival dobolva az asztalon, azt mondta: — A Rothmayer-féle aktát kérem. Múlt évi kétezerháromszázhetvenhat. Élesen figyelte Kerekest, aki mintha megrezzent volna. A főszámtanácsos urnák úgy elkezdett dobogni a szive, mint a vadásznak, mikor meghallja az őszi erdőben a szarvas csörtetését. — Itt a disznóság, — mondta magában. — Csalhatatlan ösztönöm van, mondom! Pedig csak onnan jutott eszembe, hogy ezek a Rothmayerék itt, amint hallottam, a leggazdagabb fakereskedők. Kerekes iparkodott elfogulatlanul viselkedni, de az arca halálsápadt volt, mikor az aktacsomót odatette a főszámtanácsos ur elé. Aztán cigarettára gyújtott, de a keze reszketett. A föszámtanácsos ur jól látta mindezt és elégedetten bontotta ki az írásokat. — Tíz perc múlva kezemben leszel! — gondolta, majd rászólt az írnokra: — Kozocsa ur! Jegyezze! Egymásután kezdett dátumokat diktálni, aztán egyszerre nagyot ütött az iktatókönyvre: — Megvan! Ez a fellebbezés későn érkezett, de ön hamis dátum alatt iktatta, mintha előbb kapta volna! Kerekes mégcsak nem is próbált védekezni. Teljesen összeroppant és csak azt hebegte könnyek között, hogy ez az egyetlen szabálytalanság, amit elkövetett. És hogy legyen a méltóságos ur irgalmas. Tekintve a két ártatlan kis fiát. A főszámtanácsos ur ridegen rázta a fejét.
