Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-02-17 / 7. szám - Heltai Jenő: Álmokháza
Ádám Gyula munkácsi szobrász munkál. Karmel csak bólintott. Nem baj, hogy nem tudja többé ölberakni a két kezét. Rendben van. De a szobája? Előhúzta a kulcsát, meglóbálta . .. Az igazgató összevonta a szemöldökét: — A szobád? Persze, igaz ... kint laktál a gyárban. Mi is van a szobáddal? Azt hiszem, arról még az öreg intézkedett. Én legalább nem emlékszem . .. alkalmasint régen kiürítettük már, hiszen minden négyszögméterre szükségünk volt... le is bontottuk a régi irodákat.. . újakat építettünk... három év! Háború! A gyár elképzelhetetlenül föllendült. Mindjárt megérdeklődjük. Valaki a régiek közül tudni fogja ... Talán az öreg Weiss, a raktáros. Keresd föl... én, kérlek alássan, fájdalom, most nem érek rá, igazgatósági ülésem van ... De remélem. nemsokára látlak és ha valamivel szolgálhatok . . . Karmel megint bólintott: — Ne fáradj! Kezében a kulccsal elindult az ismeretlen folyosókon. Nem nézett se iobbra, se balra, úgyis hiába keresi a szobáiát. Lerombolták, eltűnt. A 16. számú raktár pincéjében találta meg. Bútorai egymás hegyin-hátán, az Íróasztal négy lába égnek állt, a selvem vánkosokba és a perzsa szőnyegekbe beleitta magát a nedvesség. Holmija négy nagy ládában. Az öreg raktáros megnyugtatta, nem hiányzik semmi, ő maga zárta le a ládákat, lakatot is vert ráiuk. — Úgy volt az nagyságos ur, hogy amikor a nagyságos urnák be tetszett vonulni. .. Hosszan, részletesen elmesélte, mi történt a gyárban három év óta. Karmel nem hallotta, hogy mit beszél. Csak régi szobájának a roncsait nézegette, bútorait, amelyek valaha éltek és most úgy hevertek szanaszét, mint a döglött állatok. A penészes selyemvánkosokat. arnelv«k annyi ölelést kereteztek valamikor... a lelakatolt ládákat ... mi van bennük, miféle titkokat őriznek sötét ölükben? Érdemes-e levenni róluk a lakatot? Aztán odafordult az öreg raktároshoz: —- Köszönöm. Majd intézkedek. Kint a Váci-uton arra eszmélt, hogy még mindig görcsösen szorongat valamit, olyan görcsösen, hogy a keze megfájdult bele. Egy üres telek előtt megállt és elhajította ezt a fölösleges, hasznavehetetlen valamit, mely jobb időkben kulcs volt, de ma nem nyitja többé sem a múltnak, sem a jövőnek zárját. NEGYEDIK FEJEZET I. Karmel elég gyorsan szokott bele abba a rettenetes valamibe, amit 1917 őszén Budapesten életnek neveztek. Egy hét alatt tökéletesen beleilleszkedett a megváltozott viszonyokba. Tudomásul vette a kenyérjegyet, a dohányjegyet, a zárórát; megismerkedett a tilalmak, hiányok és pótlékok minden fajtájával: látta a bujkálásokat, az ellógásokat, a pusztulást, az elszegényedést, a csüggedést. a piszkot és a sötétséget; hallotta a zúgolódás, a lázadozás fojtott, de többé el nem fojtható hangját és tudta, hogy vége mindennek. Tudta ezt már odakint a fronton is. így hát meg sem lepődött, természetesnek látta mindazt, amit látott és amit Valamivicstől hallott. Talán meg is nyugtatta egy kicsit az, hogy a város éppen olyan leromlott, beteg és rokkant, mint ő maga. Az emberek, az izgatottan szaladgáló félbolondok, a ravasz ostobák, a rémült dorbézolók testvérei voltak. Megértette és sajnálta őket, mert tudta, hogy gyermekek csak a szenvedés iskolájában, ő pedig okleveles szenvedő már. Ez megnyugtatta. Zugó agyával, félkariával néha mindenkinél higgadtabbnak. épebbnek tudta magát Gőgie ilyenkor elfojtotta benne azt a szánakozást, amelv a kábultakhoz és talaitalanokhoz vonzotta. Nyomban eszébe jutott panasztalan, néma szenvedése amelynek ma sincs még vége. (Folytatjuk.")
