Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-02-10 / 6. szám - Tarka krónika • Márai Sándor: Hal és vad - Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim - (vd.): A villamos-szék
Hölgyeim és uraim TARKA KRÓNIKA A leány bejön s óriási tálcán nagy halat — vastag nyulat hoz be a reggeliző asztalhoz. A hal és a nyúl nyersen, véresen, szőrbe és pikkelybe burkoltan, a halál összecsuklott közönyével feküsznek a tálcán. A leány, kezében a két döggel, nyugodtan és bőségesen áll, mint az uj orosz festők zsíros színekkel és gömbölyű vonalakkal zsúfolt, képein a figurák. Ilyen neve lehetne az élőképnek: „Termékenység“, vagy „Fortuna szelencéje“. Úgy tartja két karján a halat és a vadat, mint az ótestamentomi illusztrációkon tartják és áldozati állatokat. Közönnyel és elégedetten szemléli a trófeákat, mint egy rusztikus Diána, aki frissen tért haza az erdőből s a tavak mellől, s most bemutatja Jupiternek a vadászat eredményeit. Jupiter, az én vagyok, aki reggeliző kabátban ülök az asztal mellett s zavartan pislogok az állatokra. Mindig elfogódott leszek, ha dögöt látok; néha evés közben eszembe jut, hogy amit most felszurok itt a villámra, az az izes falat, az nemrég tele volt még idegekkel és erekkel, melyeken át ugyan az a mozgató, melegítő erő szaladgált, ami bennem is szaladgál: az élet, — s ilyenkor zavartan bámulok a csirkecsontra, nem undorodom, csak zavart leszek egy pillanatra, aztán szórakozottan és idegesen a szájamba gyömöszölöm a dögöt és jóízűen megeszem. Egészen biztos, hogy ilyenkor befelé zavartan és bocsánatkérően mosolygok, — de zavarom nem gátol abban, hogy megegyem a pecsenyét, jóízűen, s a hal után egy pohár bort igyák hadd ússzon. Szenvedélyes húsevő vagyok. Nagyevő. Semmi nem ronthatja el az evés fölött érzett örömömet, az életöröm egyik legerősebb, ha nem is legelőkelő ob formáját. Gyűlölöm a finyás farizeusokat, akik szemforgatva tagadják meg a husevést, s odahaza titokban hószszu véres hurkákat esznek meg, vajas kenyérrel: Csak ha igy szemtől-szembe látom a dögöt, zavart leszek. Nem a dög miatt. Tudom, hogy ez a természet rendje, s miután magasabbrendü emlős állatok csoportjába tartozom, akit fogazata, gyomorberendezése predesztinál a husevésre, a természettől elébemirt kötelességem, hogy megegyem a nálam gyengébb, sőt a nálam erősebb állatokat is, egyáltalán, az osztrigától a kengurun át a kolibrimadárig mindent fölfaljak, fogcsattogtatva és joviális vérszomjamban mámorosán, ami az utamba kerül. Tudom én jól, mi a kötelességem. Nem a dög miatt leszek zavart. Magam miatt leszek zavart. Valami homályos, ösztönmögötti feszengés ez abból az időből, mikor talán még vadásztak reám. Emléke annak az abszurdumnak, ami ha utánanézek nem olyan abszurdum, hogy vigyázni kell a bőrömre, mert én is ehető vagyok. Jó, tudom, hogy az az idő már elmúlt. A Föld ura vagyok. A teremtés koronája vagyok. Nevetséges azt állítani, hogy ehető vagyok abban az értelemben, mint a bornyu. De végeredményben, ha körülnézek, vagy jobban megnézem magamat, meg kell állapítanom, hogy föltétlenül ehető vagyok, csak azon múlik, hogy nincs, aki megegyen. A félkövér fartőtől a zsíros aprólékon át a habart velőig és frissensült beafsteak-ig minden fogás előállítható az emberből. A kannibálok többre becsülik az emberpecsenyét a fiatal antilopnál. Valami halvány elövigyázat él még bennem, ami föléled, ha dögöt látok. Ahogy igy elémtartja a leány, a nyúl még nyúl s a hal még hal: nem az a steril képzet, amit „tűzdelt nyulgerinc“ és „fogos tartással“ címen hordozok magamban, hanem az ős-kiadás, a nyers anyag, amiből a művész megalkotja majd a maga romlandó remekét. Mindketten úgy festenek, mint akik csak éppen abbahagyták az életet, egy perccel előbb, talán még nem is biztos. AnnvGa nem biztos, hogv a hal megvonaglik. Feje külön a törzsétől, s a törzs vonaglik még egy milligramm élet megbújt még valahol a pikkelyes törzsben, valamelyik izomban, nem akar átalakulni hőnek és légnek, neki jobb‘ tetszik igy, egy hal gyomrában maradni meg életnek. A nyúl már beleegyezőbb. De az, hogy csakugyan halott, csak emnirikus ténv. nem érthető, nem magyarázható. Valami dolga volt a földön, szerencsés esetben csak annyi, hogy a leány idehordja tálcán elém. Hallgatom, s amig a leány megmagyarázza, hogy mennyit alkudott a csarnokban, elégedetten nézzük a halat s a nyulat. Szép, kövér hal, —- mondjuk elégedetten, — fiatal nyúl. Ebben a pillanatban végtelen kicsinek, gyengének és bánatosnak érzem magam, most elképzelem, hogy van egy magasabb világ, ahol én, az ember, kerülök terítékre, — s ahol valami fény, a Marslakó, csettintve vizsgál egyszer engem, s megdicséri a leányt, amiért a Földről ilyen olcsón hozott vasárnapra egy félkövér embert. Egyidejűleg gőggel és alázattal telek el. Gőggel, mert abszurdum az egész, csinálják áfonyával a nyulat, s én, én, csak én vagyok az ur, az örökké éhes, aki változatlan éhséggel és szuvérén fölénnyel lefetyelhetek az élőlények között élelem után a földön. S alázattal, mert e pillanatban nem tudok még semmit egészen biztosan. A nyulat mindenesetre készítsék szöszosan. S engem mindenesetre égessenek el. Márai Sándor. hát mégis leszállt a question-marte-i repülőgép, miután egy hétig keringett a város fölött — és ezzel kénytelen vagyok lemondani balladámról, amit titokban írni kezdtem már s amivel olyan sikerre számítottam, mint amekkora a Poe „Holló“-jának volt, tekintettel arra, hogy ilyen tárgy ... Na, de most már úgyis hiába. Leszálltak. Mégis. Pedig titokban reménykedtem. Hagytam lelkesedni az embereket, hogy igyugy, micsoda nagyszerű dolog, már harmadik napja, mi, negyedik napja, világrekord, micsoda motor, micsoda teljesítőképesség. Most már megmondhatom: bennem egy kaján gyanú alakult ki. Hogy baj van. A repülőgép egyszerűen nem tud leszállni. Tetszik érteni? Elromlott a fék, a megállító- szerkezet. Érintkezni nem tudnak a Földdel, folyton szivattyúzzák beléjük a benzint, körbe forognak, különben is szégyelnek szólni, hogy ilyesmi is lehet, úgyse hinnék el nekik. És elmúlik egy hét, két hét, három hét és ők csak repülnek körbe-körbe. Az istennek se szállnak le. Két hónap múlva az emberek kezdenek összenézni. Rikord ide, rikord oda, ez már azért mégis neveletlenség. Az egészből egy kínos ügy lesz. Eleinte még lelkesednek a lapok, később lanyhul az érdeklődés. Panamát rebesgetnek. Félév múlva jó társaságban nem illik szóbahozni őket. Egy év múlva törvényt hoznak ellenük, mint Shaw Matuzsálemjében a nagyon öreg emberekre. Hatóság félrevezetése, közbotrány és zaklatás, esetleg magánlaksértés (miután felülről benézhetnek mindenhová) címén in contumatiam elítélik őket. Most aztán nem is jöhetnek már le, rögtön becsuknák az egész társaságot. És megszületik az uj legenda — a levegő „Bolygó hollandi“-járói. Erről szólt volna a balladám. Száz év múlva leszállnak mégis, egy megváltozott világban, lengő, fehér szakállal, senkit nem ismernek. Igazán nem szép tőlük, hogy leszálltak. Tudhatták volna, hogy minden csoda három napig tart. Hogy három napig repültek, az csoda volt. De egy hétig? Hol itt a csoda? Unalmas emberek, maradtak volna, ahol vannak. Karinthy Frigyes. R oillamos-szék A modern civilizáció és humanizmus kétes értékű vívmányait szimbolikus erővel reprezentálja az állítólag legkíméletesebb kivégzési eszköz, az úgynevezett villamos-szék. Az első elektromos széket 1889-ben állították fel az auburni fegyintézetben, miután Dávid B. Hill, a kormányzó aláírta azt a rendeletet, mely Newyork államában eltörli a kötél általi kivégzést s villamos-széket állított a bitófa helyébe. A lakosság példátlan felháborodással vette tudomásul ezt az intézkedést. A babonás polgárok ördögi erők érvénye-Hal és oad
