Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-02-10 / 6. szám - Fröschel, Georg: A hatalom kulcsa

Uj Napier-repülő gép, amellyel az angolok megkísérlik a légi távolsági rekord megdöntését.

volt, a legmélyebb fájdalom hangja. És ez a kiáltás, mint tulvilági üzenet, futott végig az egész házon.

Még a süket Maris is meghallotta ezt a hangot. Fölnézett a teás asztalka mellől s látta, amint Lung szédülve kap egyik kezével a szivéhez, majd végigvágódott a szőnyegen. Balkezében még mindig a telefonkagylót szorongatta, melynek zsinórja az esés közben elszakadt.

Kétségbeesve rohant Maris urához, de amint meglátta a halottra vált szemeket, ijedten szaladt ki a szobából. A szomszéd helyiségben Mártonba, a szolgába ütközött, aki betegen feküdt szobájában s a professzor kiáltására elösietett. Csupán egy esőköpenyeget vett magára s anélkül, hogy bármit is kérdezett volna Maristól, a tanár dolgozószobájába sietett.

Bezárta az ajtót maga mögött s Lung fölé hajolt. Úgy látszott, hogy nem akart gazdája segítségére lenni, de meglepetést sem lehetett rajta észrevenni. A test fölé hajolt s egy ideig szokatlan érdeklődéssel szemlélte. Aztán kezébe vette a tudós fehér kezét és a pulzust kereste rajta. Rögtön eleresztette a kezet, mely élettelenül hullott alá. Anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetett vona még halott urára, Márton a leghidegebb nyugalommal hagyta el a helyiséget s szobájába sietett vissza.

Mit keresett a szolga a tanár 'dolgozószobájában? Ez különösnek és érthetetlennek tűnt. Kis szobájának egyetlen ablaka volt, mely a park hátsó részére nyilt, ott egy kis domb emelkedett ki a sima talajból, rajta számtalan ibolya viritott. A domb tetején egy rózsatö díszelgett, rajta hatalmas üveggolyó, mely most villogva fénylett a napsütésben.

Márton a szekrényhez lépett, kinyitotta azt s a ruhák közül egy hosszú facsövet vett elő, majd egy gyufadobozból kis ólomgolyót vett ki s az ablakhoz ment. A csövet szájához emelte és gondosan célzott.

Hangtalanul siklott ki a kis golyó a csőből s a napban ezüstösen fénylő üveggomb, mely a rózsatőre volt erősítve, darabokra hullott széjjel. Talán csa kegy csibészi pajkosság lett volna az öreg Márton tette? De hiszen sohasem lehetett benne csibészi hajlandóságokat felfedezni.

Pár perccel később egy sárga aktatáskát hordozó ur jött a Lung-féle villába. Annak, hogy egy ember mily módon értesíti valamiről a másikat, sok vállfája van.

*

Willovsky gondolattalanul állt meg egy mükereskedés előtt s csupán Trenzin neve, melyet egy festmény alatt olvasott, emlékeztette terveire. Gyors pillantást vetett órájára, egy bérautót hivott elő s Trenzin kiállításához hajtatott.

Amint a motor berregni kezdett és a kocsi megremegett, Willovskyban ismét úrrá lett az az izgalom, mely miatt egész éjszaka nem tudta lehunyni a szemét s amely egész délelőtt munkaképtelenné tette.

Lung Jadwigával volt tehát ma találkozója s ez a találkozás talán egész életére elhatározó jelentőségű lesz, így határozta el. Ma sikerülnie kell és fog, ha nyugodt és meggondolt marad majd.

Egy modern bérpalota előtt állt meg a gépkocsi. A kiállítás a hatodik emeleti műtermekben volt. Amint a liften fölszállt, kis szédülést érzett a magántanár.

Gyors léptekkel haladt át a fogadószobán s egy tekintettel végigmustrálta a két egymásba nyíló teremben kiakasztott festményeket. Jadwiga még nem volt itt. A terem közepén álló hosszúkás díványra ült s érezte, hogy fáradt, mintha órákhosszat menetelt volna. Aludni lett volna most jó, de az egyenletes, fehér világítás, mely a termekben uralkodott, áthatolt szempilláin, ha lehunyta őket.

A falakon egyszerű keretekben Trenzin képei függtek, amik — majd mind — egyszerű tárgyakat ábrázoltak. Willovsky tekintete a vele szemben lógó festményre esett; egy halvány mahagoni-asztalon három narancs hevert. A magántanár fölállott és közelebb lépett. Érdekelte, mi az oka, a különleges benyomásnak. Festményekhez szokott szeme azonnal látta, hogy valami egészen újszerű alkotással áll szemközt. Ugyanezt a témát számtalanszor megfestették már, de igy még sohasem. Willovsky egy pillanatra el is felejtette, hogy nem a képek miatt jött ide.

Szemlélődéséből finom léptek nesze ébresztette fel. Jadwiga Lung lépett a kiállítási terembe. Willovsky megfordult és feléje sietett.

— Milyen szép magától, hogy eljött, Jadwiga.

— Eljöttem, — mondta a leány és kezet nyújtott neki. Az arca szokás szerint most sápadt volt egy kissé, csak az ajkai voltak élénk-pirosak. — Sokáig várattam, doktor ur?

— Ellenkezőleg, nagyon is pontos volt, — felelte a magántanár — épp három óra van.

Jadwiga jókedvűnek látszott s Willovsky úgy érezte, hogy az első pillanat izgalma elpárolgott belőle és visszanyerte nyugalmát. Hosszú tekintettel vizsgálódott a leányon és nagyon szépnek találta.

— Most pedig nézzük meg a képeket, —- szólt a magántanár és az első festmény felé fordult.