Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-02-10 / 6. szám - Markovits Rodion: A siron tul
Hegedűs Nándor, romániai magyar képviselő, a kiváló nagyváradi újságíró, a Tátrában üdül. ■Dr. Rosenberg Teofilné urhölgy, huszonöt éve működik ritka agilitással Eperjes közjótékonysági intézményeinek élén Márkus László, a „Gömör“ főszerkesztője s a rimaszombati polgári olvasókör és irodalmi társaság titkára A síron túl Irta: Markooits Sodion Nem tudom, hogy meddig, de bizonyára nagyon sokáig nyugodtan pihentem egy domb oldalában. Egyszer aztán emberek jöttek és én végtelen egykedvűen tűrtem, hogy az ásóikkal egy szekérre hányjanak. A szekérnek deszkaoldalai voltak, egészen olyan volt, amilyenekben a sárt, az agyagot, a homokot szállítják. Aztán eldöcögtek velem. A fák zöldek voltak amerre mentünk, a hegyek szabálytalan kupalakuak. az eső permetezett. A lovaikat ostorral ütötték s a lovak a farkukkal csapdostak. Egy városba értünk és egy nagy udvaron megállott a szekér. Két kerekét kivették és engem kiborítottak a nedves földre. Az udvaron bokrok, fák voltak, de egy ház is. A házat korinthusi oszlopok tartották, de az akanthuslevelek meg voltak repedezve. Apró magaslatokon csinált romok pironkodtak, a. bokrok közül előfeketéllett Praxiteles Hermese. Minden, minden olyan, mint amikor én is kenyérért véreztem és gondolatoknál melegedtem. íme az ostor és a lovak csak a farkukkal csapdosnak ... Romcsinálmányok uralkodnak a magaslatokon, az izlés papjának udvarán. Már jött is a szobrász. Bársony zekében persze, széles kalappal persze. Pénzt adott a szekereseknek, akik szalonnát ettek fekete kenyérrel és az eső a kalapjukról rácsurgott a fekete kenyérre és szalonnára. A szobrász babrált velem, gyúrt, piszkált ,simított, de én nem bántam semmit. Ezt én igy hittem, amig éltem és hittem. Burgonyát vetnek belém, vagy téglát égetnek belőlem: mindegy. Evőé, éljen tehát az élet és mamlaszkodtam. Igen, ezért a langyos óvatosságért megérdemelnék most valami büntetést. Legalább, hogy furdaljon a lelkiismeret, vagy mi. De úgy látom, igazságom volt. Semmit sem érzék. Ez az ember babrál velem és ismerős zsinórokat formál belőlem, rajtam. Csizmát, a csizmára sarkantyút. Ha nagy ember lettem volna, most az a szerencse érhetne, hogy saját magamat formálná belőlem. De nem. Nem is voltam még bátor sem. Mitől féltem? ... Most bajuszt csinált nekem ... Mi leszek? ... Már ló nem leszek, se Cicero. Nagyon gyáva voltam ... Mitől féltem? ... Kinyílt egy ablak a műteremben és én láttam magam az ablaküvegben... És amióta künn feküdtem és elporladtam, amióta kiástak és a szekéren idehoztak, most éreztem igazán szégyent és keserves indulatot... Láttam magam az ablaküvegben. Büszke, gőgös pózban tartottam akadémiás merev >égü kezem, a lábam csodálatos félszegen lépett a dobogóra. És láttam az arcomat és végignyillallott rajtam a szégyen... És én kell hogy hirdessem ennek az üresfejü kortesnek a dicsőségét... És rajtam keresztül kell, hogy az Ízléstelenség a bárányfelhőkre bőgjön? ... Ez a hazaparcellázó, ez az agyvelöuzsorás, hisz ismerem jól ezt a paragrafus-szédelgőt... És éppen én?! És leleplezték a kitűnő államférfiéit, a humánus és nagyszivü embert... Újságíró koromban utálattal irtain az uzsoráiról, a kis és nagy panamáiról, nyomorúságos áldozatairól és fekete májáról, most meg: felmagasztosult ábrázattal, lelkes páthossza.1, a hazaszeretet nemes z,sinóraival feszülő nadrágomon hallgattam gaz és vak rabszolgák himnuszait róla ... Nagyon, nagyon gyáván éltem, megérdemeltem ezt a büntetést... Állottam a térségen fagyott büszkeséggel, nevetséges pózzal, érthetetlen lelkesedéssel. Meddig lesz ez igy? Meddig állanak elibém hígvelejű turisták a kodakjaikkal, meddig mutatnak rám felmagasztosult ábrázattal az emberaki ok csordásai? Mikor fogják már látni, hogy a pofám hazug, hogy a zsinórom nem eszme és nincs semmi értelme és nincs semmi jogosultsága a nagy lelkesedésemnek. És hogy nem vagyok szép, hanem modoros, hogy nem élet lüktet ruháim redőiben, az arcom ráncaiban, hanem iskola... Meddig lesz ez igy? Meddig fog borsózni a hátam ettől a mélységes szó-