Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-02-10 / 6. szám - Szomory Dezső: Két kis kép

Téli vágyak. A kairói citadella, az Egyiptomban telelők kedvenc kirándulóhelye.

— No itt vagy! -— mondta tündéri nagynénéin, hófehérben az asztalnál. — Váratsz magadra, szerencsétlen! — mondta.

Csak éppen az árnyékomra mondta ezt, mert különben rám se nézett.

— Még jó, hogy Tóni bácsi Gyarmatra ment! — mondta Mariska, olyan derűsen a két kék szemével, mintha e fényekből szállt volna ki a hangja. — Kikaptál volna Gyurica! — mondta s rám nézett egy másik értelemmel, nagyon messziről és mélyen a pillája alól.

Nem szóltam egy szót, csak leültem az asztalhoz csendesen, egy csésze kávé elé. Egy karéj vajaskenyeret i > láttam, szabályosan a csészealj mellett s ami csilllogott a sótól. A kert felöl, a veranda lépcsőjén, a komondor állott a lépcső hosszában mint egy létrán, ahogy mindent tudott, mindent látott, mindent értett, de nem mert bejönni hozzánk. Az ablak párkányán, dús muskátlik sorfala mögött, védett állásban s patáit maga alá vonva, a kandúr figyelt és pislogott két sárga- szem oriensével, mintegy elvarázsolva. Künn, a kék égből, fecskék zuhantak.

Ittam a kávémát s csak ültem súlyosan, mint a vándor, aki bejárta egy egész éjjel, az egész vidéket és tájat.

Akkor, nem tudom micsoda véletlen folytán, micsoda szerencsétlenségben, de egyszerre csak meglátott tündéri nagynéném, meglátott a maga rév etegs égéből.

Éppen emelte a csészét az ajkához, amint mindjárt vissza is tette az aljra.

— No de mi ez?! — kiáltott föl azon az isteni hangján, melyre meg kellett remegni. — Mit jelent ez az arc? Ni ez? Nem aludtál te? Mi történt veled? Mi ez?

És hófehérben ahogy ült az asztalnál, szigorúan nézett két tágranyilt szemmel, két magas szemöldök alól.

II.

Vallatás.

Mit kellene hazudnom, hogy mindent elhigyjen, amit mondok, vagy mi igazat mondhatnék, hogy egy szavamat se higyje? — ezt gondoltam. Reménytelenül e kettős probléma útvesztőiben, abba a harmadik megoldásba menekültem, amely mint rendszerint minden megoldás, nem oldott meg isemmit. Egyszerűen hallgattam. Hallgattam a bűnös gyermeknek azzal a javíthatatlan szfinxszerüségével, ami még csak jobban izgatja a vádló fantáziáját s a legszomorublb föltevések sötétjébe dönti bele. Lehajtottam a fejemet a csészém fölé, az orrommal a kávében. Majdnem elaludtam, olyan álomos voltaim.

Kísérteties fehérségében, tündéri nagynéném, mind sötétebbre borult tatár szépségében. Valami olyan dermesztő feszültség volt e nyárreggeli sugárzásban, hogy kábító aluszékcuyságom, lehorgasztott fejem az asztal fölött, szinte tragikusnak tűnt, rut hibákkal, sőt vétkekkel terhelten. A kandúr az ablak párkányán, a muskátli cserepek között, valami torz végzet törvényét jelezte, mozdulatlan bálványosságával. A komondor, félúton a lépcsőn, behúzta a farkát, megszimatolván emberi nyomorúságunkat -s ment. Mariska is felállott, derűsen és elborulva a kék szeme fényességében, ahogy ő is, nem tudom mit képzelt, mit gondolt fölhevült lelkületűében.

Egy gyönyörű mozdulata volt, olyan fiatalon! valami vigasztalanságban. A nyár egész képét, izzását, világát hordta egy kékpettyes batisztruhában, amelyhez egy kék selyemszallag a derekán, mintha a kék eget kötözte volna.