Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-12-29 / 52. szám - Terescsényi György: A tettes
kában hordta, aranyláncon .. Én vettem neki .. . Láttam az éjjel... Kilencvenhárom ... Most emésztő vágy fogta el, hogy újra lássa. Félt, hogy nem jut idő erre a látogatásra. A hideg testet akarta látni és a nyakon a platina aranyhalat, amint a hajszálvékony láncocska végén alácsuszik a keblek két halott halma közé. Nagyon jól ismeri ő azt a kecses kis jószágot, azt a platina halat. Sokszor gyönyörködött benne önfeledten, amikor a nőt karjai között tartotta és balkezével átövezve a karcsú derekat, a jobbal a mellén babrált, az ékszerrel játszadozva. — Látni akarom, látni akarom! — Nyögött fel keservesen és ugyanekkor ravasz számításokon kicsiszolt óvatossággal tudta is már, mint fogja végrehajtani tervét. — A ház már nyitva van. .. besurranok, mint a bámészkodók. Nyugodt, hideg közönnyel. .. Igen, ez lesz a legjobb, a nyugodt és hideg közöny. — Fókái vagyok, kereskedelmi iskolai tanár. Hallottam .. . — Nem lehet, a szobákat lezárta a hatóság, — tart majd vissza a rendőr. — Kérem, csak a kíváncsiság .. . Itt lakom a szomszédban .. . — Nem lehet... — Hiszen ismertem... És ha látnám, felvilágosításokkal is szolgálhatnék. A nyomozás számára... nyugodt és hideg közönnyel... De ezt már nem kell hangosan, csak ennyit: — A nyomozás számára! Erre beenged. Feltétlenül beenged. Miért ne engedne be? Felvesszük a jegyzőkönyvet is: „Tegnap délelőtt láttam a kisasszonyt egy testes fiatalemberrel 11 és 12 óra között a Királynőutón. Izgatottan beszélgettek, a hölgy arca lángvörös volt’’. Lángvörös! Ez jó lesz! Nagyon jó! Vagy akárhogyan, majd diktálja a helyzet. . . Látnom kell. .. Megőrülök. Mig ezeket mondogatta, mindjobban gyorsította lépteit. Nekiütközött a járókelőknek, átvágott a forgalmas útkereszteződéseken. Utána kiabáltak, szidták, nem törődött vele. — Mindjárt, mindjárt — hebegett — és befordult az ismerős sarkon. A ház előtt tömeg, a járdaparton autók, a kapuban rendőr. Előre furakodott, de elállták az útját. — Nem szabad! — Én itt lakom, kérem, — kiáltotta, mire beengedték. Nyugodtan ért fel a harmadik emeletig. A nagy sárga ajtó előtt megint rendőr fogadta. — Tilos . .. Hatósági vizsgálat.. . — Igen, igen, — vetette oda hanyagul — én is a hatóságtól vagyok. Bélteki fogalmazó ... A rendőr vállat vont és ajtót nyitott: — Akkor tessék . . . Az előszoba homályos és üres volt. Három ajtó nyílott belőle. Nyugodtan lenyomta a szalonbejáró kilincsét. Üres volt ez is, de a hálószobából hangok szűrődtek ki.. . Megindult a hálószoba felé ... Léptei zaját elnyelték a puha szőnyegek . . . Az ajtó félig nyitva, besurrant a nyíláson. Öten voltak a szobában, három egyenruhás, egy kopasz szemüveges, alighanem az orvos és egy fiatal, borzashaju, aki állva firkált papírlapokra ceruzával. — Meggyilkolta ... — hallatszott az utolsó szó és ebben a pillanatban az egyik egyenruhás hirtelen észrevette ... — Ön? Jéghideg nyugalom áradt szét tagjain és észrevette, hogy a rendőrtisztnek két lilás anyajegye van az arcán. Az egyik a balszem felett, a másik az áll közepén. Felkacagott ... — Nem én ... — Szabadna tehát kérdeznem? ... — J a, igen ... — nyúlt a zsebébe a ceruzáért és a levelet is kihúzta. Ugyanazt a névtelen levelet, amelyre tegnap este idejött és folyékonyan, hivatásszerű unalommal mondotta:-- A Déli Hírlap tudósítója. .. Értesültünk a szomorú esetről. . . Szegény, szegény művésznő .. . Nem törődtek tovább vele... Ő kényelmesen elhelyezkedett egy bőrfotőlyben, firkálgatott a levélboritékra, még bele-bele is szólt a társalgásba .. . — Komplikált az eset, — vakarta meg álián az anyajegyet a tiszt, — az értékei megvannak . .. Szerelemféltés lehet... ki kell hallgatnom a szobalányt.. . — Az, az .. . Szerelemféltés, — mondta ő nyugodtan. — Képzeljék csak el, uraim. Ilyen gyönyörű szépség... Én jól ismertem .. . Szeretői voltak ... Ott kell kereskedni. — Valami tanárt vagy mérnököt emlegetett a házmesternő .. . Pacolai, nézz utána, hogy még ma kihallgathassuk ... Több dolog itt nincs, mehetünk. — Ne még! — pattant fel a kerevetről. — Nos? — Látni szeretném .. . — Minek? — A lap számára ... Tetszik tudni, környezet-rajz" is szükséges ... — Tessék, — vont vállat a tiszt, mire ő odalépve az alkéfhoz, szétrántotta a függönyöket. — Gyorsan, gyorsan, — sürgették és a rendőrtiszt utasításokat adott ki a szoba lepecsételéséről, a holttest elszállításáról és a tanuk beidézéséről. Két karjával a fiiggönyszárnyakba kapaszkodva hajolt az ágy fölé. Szivét mámoros vad öröm járta át és görcsösen erőlködött, hogy visszatartsa az eszeveszett, őrületbe hajló ordítást: — Barmok! Én öltem meg! Mert megcsalt, mert halálosan szerettem .. . — Gyerünk, szerkesztő ur, — hallatszott az ajtóból, de még maradt annyi ideje, hogy odalépve a köreveihez, letépje a vékony láncot azzal a halacska-ékszerrel. — Megyek már . .. Baj nélkül ért ki az uccára. A kapuban kezet szorított vele a három rendőrtiszt: — Szabó . . . Horváth . . . Pacolai. . . Összehunyorgott velük, mert megértette, hogy a tisztek az újságban való pontos közlés végett mondották meg neveiket. . . — Merre, kollega? — kérdezte a borzashaju. — Emerre ... — legyintett és megindult az ellenkező irányba. Ekkor delet harangoztak. Gyomra görcsökben riadt fel a harangszóra, de ugyanekkor ismét megrohanta a hajnali rémület. Az előbbi veszélyes helyzetben azért kerülte el, hogy most magára hagyva, annál szörnyűségesebben megkinozhassa. — Eredj, most már mehetsz, szabad vagy ... Hallod? ... — Mi az? — hebegett eszelősen — ennyi az egész? Vége a rendőri nyomozásnak, egyáltalán vége van mindennek. nem üldöznek? Örákhosszáig csatangolt az embersürüben, végre megint kiért a folyópartra. Fölfutott a hidra és az iv közepén kiegyenesedve felkiáltott: — Kilencvenkilenc! A következő pillanatban nagy Ívben lendült át a karfán, alázuhant és elmerült az örvénylő habokban. Száz!
