Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-12-29 / 52. szám - Babits Mihály: Üzd ki vasvillával, mégis visszatér
Űzd ki vasvillával, mégis visszatér Irta: Báli ts A/ i h ál y Az országúton egy szegény ember ment, János nevezetű. Kopott, de azért uriforma ruhát viselt, mint a szerencsét próbáló diákok. Az uthajlásnál egy szekér tűnt elébe. Vándor szerzetes szállt le a szekérről. A paraszt leadta utána kosarát, amilyenekbe az alamizsnát gyűjtik a barátok s a szerzetes Isten nevében köszönte szivességét, hogy idáig hozta. A paraszt befordult a dűlőn földjére, a barát pedig baktatni kezdett János mellett. Mindaketten fiatalok voltak, hamar összeismerkedtek. Könnyebb az ut, ha van kivel beszélgetni. A barát világlátott ember volt és érdekes történeteket tudott. Lassanként, amint bizalmasak lettek, személyes dolgokra fordult át a beszéd és tartózkodás nélkül elmondták egymásnak életük folyását. — Házasodni szeretnék — mondta János — de ahhoz pénz kéne. Pénzem pedig nincs — és nagyot sóhajtott. — Nem kívánnék mást, mint egy kis házat, kertet és az asszonyt. — Nekem is volt egy nagy kívánságom — felelt a szerzetes. — Isten segítségével már beteljesedik. Miaszszonyunknak, Máriának szeretnék faragott képet állíttatni templomunkban. Évek óta járom az utakat és gyűjtöm rá az alamizsnát. Az emberek szegények manapság és vallástalanok. Sok helyütt gorombán utasítanak el s azt mondják: gondoskodjanak az égiek magukról! De én nem csüggedtem s kitartásomnak megvan az eredménye. Ez a kosár tele arany- és ezüstpénzekkel. Most megyek haza a klastromom felé. Bízzál, testvér, az Istenben és a te kívánságod is be fog teljesedni. János szomorúan nézett a kosárra. Szótlanul mentek a folyóig. A komp éppen indulásra kész volt, s vásárosok szorongtak a hátán. János és a barát egészen a szélére rekedtek s vigyázni kellett, hogy be ne bukjanak a vizbe. A barát kifelé nézett a folyóra, mert gyönge érzékenységű ember volt s nem bírta jól a sürü, áporodott parasztszagot, amivel a vásárosok népe megtöltötte a kompot. Künn friss tavaszi levegő volt s a méltóságos folyó szelíden nyúlt ki s emelte terhét, mint egy ízhigs kar. A túlsó parton uj, halk zölddel intettek a lombok. Közel hegyek, még mintegy a hóviz emlékével barnáskodtak. S oly kedvesen halavány volt az ég! A barát szeme rajtveszett a légies ártatlanságu felhőbárányokon s a habok csöndes csobogása a komp körül kimosta füléből a kofanép zsivaját. János azonban a kosárra nézett, amely igénytelen be volt borítva egy kék szalvétával, mintha csak úti élelem volna benn; aztán körülnézett és látta, hogy senkisem figyel rá, mindenki el van foglalva piaci gondjával és látta, hogy a komp már túl van a folyó közepén, a révész háttal állva igazgatja. — Mindjárt késő lesz — gondolta magában. Előrenyújtotta a karját és észrevétlen meglökte a barátot. A barát egy jaj nélkül bezuhant az árba. A loccsanásra föliigyelt néhány utas és János úgy tett, mintha ő is arra figyelne föl. — Jézusom! — sikoltott egy kövér kofaasszony. — Valaki beleesett a vizbe! — A pap! — mondták mások. — Itt állt a pap a szélén! — Az nem lehet — szólt János. — Az az én unokatestvérem; ő előbb ment át a másik oldalra. Péter! Péter! — kiáltott, minthogyha a papot keresné. A komp pedig már nagyot haladt azóta előre. A pap nem bukkant föl többet a viz alól. A kofák körülállták Jánost, aki hangos szóval siratta az „unokatestvérét” : — Áldott jó ember volt. Semmije se maradt annak a világon: mindenét elosztogatta a szegények között. Most be kell menni a faluba, hogy küldjenek embereket, akik kifogják a holttestet: majd én bemegyek magam. Oh, jaj, szegény Péter! — Úgy lesz bizony az jó — mondta a vén révész és az utasok, akik egy távolabbi város vásárába igyekeztek, ráhagyták. János fogta a kosarat és megindult az utón. De közben elgondolta, hogy minek menjen ő a holtat kerestetni s az első fordulónál, ahol már nem látták, letért a falu útjáról. Amint elért a fővárosba, megváltoztatta a nevét, kereskedő lett és a halott pénzét fektette bele az üzletbe. Mert a kosár csakugyan tele volt arany- és ezüstpénzekkel, ahogy a pap mondta. A szerencse kedvezett János spekulációinak, vagyona szaporodni kezdett s csak úgy ömlött elébe a sok pénz. János könnyen élt, nem tagadott meg semmit magától; kincsei mégis tizszereződtek és huszszorozódtak. Idők folytával megvásárolt egy szép kertes házat, asszonyt is hozott a házba, akitől gyermeke lett; okosan és elégedetten élt. Néha azonban eszébe jutott a pap, s ilyenkor szomorú lett. — Ha visszajönne! — gondolta magában és elábrándozott erről, bár jól tudta, mily valószínűtlenség. Elképzelte, mit mondana neki, hogyan esedezne a bocsánatáért; tízszer annyi pénzt adna vissza neki, mint amennyi a kosarában .volt: a fele vagyonát... A Mária-szobrot rég megcsináltatta, amire a pap gyűjtötte volt a pénzt és a feleségét küldi minden kisasszonykor fölöltöztetni az Isten anyját kék-fehér selyembe . . . Bizonyosan megbocsátana a pap, ha visszajönne. Oh, bár visszajönne! De ez, sajnos, lehetetlen, mert aki meghalt, nem jön vissza többé. Hiába véli látni néha János messziről az uccán, hiába rezzen meg minden papaiakra. Bizony, csak nem ő az .. . Egy tavaszi este — éppen öt éve volt már a pap halálának — János egyedül üldögélt uriháza verandáján. Elnyúlt a nádfonásu széken, s jobb kezét az asztalra támasztotta, a boros kupát szorongatva. Vacsora után volt s a felesége a szolgálóival most rakodott le benn az ebédlő gazdag asztaláról. A lámpafény enyhén ki
