Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-12-22 / 51. szám - Móricz Zsigmond: Oreg pásztor

nyájba. Rá is lüvődöztek, akkor statárium vót, — egy Pogány Andris vót, a másik kettőt nem mondom meg. Pedig azt is tudtam. — Hát a Szikrákat ismerte? — A Szikrák mind betyárok vótak. Szikra Náci az ott lakott a Kubri csárdán. Bodó lyány vót a felesége, nagyon szép asszony vót, hogy ü valahol valaha rabolt vóna-e, mi, azt nem tudom. A hátába lőttek, úgy hótt meg itthon. Haza jött. Szikra Miklós, e meg igen hi­­res gulyás vót, nagy, derik, szép szőke ember vót, öre­gebb vót nálam. Ez úgy szokta, hogy neki is vót nyája, osztán, ha az uraságéba egyet ellett a birka, valami nagyon szipet, akkor mán másnap az ü nyájába vót. Onnan meg elhozta a leghitványabbat cserébe. így osz­tán neki olyan nyája lett, hogy olyan nem vót több az egész kecsegi pusztán. Gyilkosságba nem igen vót, de borjut mit. Szikra Miklós, Szikra Lajos vótak Ráday­­nál is. Meg egy Kovács Sándor is vót. Ez is ott vót, de megszabadult. Jó idők vót a nagyon. Juhász mindig jól ilt, vót vagy bolom birka, vagy mi. — Hát szép volt a fiatal legény kora? — A szip vót, mer én nagyon tudtam ilni. Én is olyan fattyú „vótam, hogy nem resteltem a kerítést átugrani. Szerettek is a lyányok. Ha bál vót, mondták, gyere el. Nincs pizem. Megfizetünk. Az urak nagyot nevettek. — Hát, öregem, a lyányok fizettek magának? Nem maga fizetett nekik? Az öreg megbillentette a fejét. — Én soha, nagyságos uram! Mán azt nem lettem, hogy én lyányokra kőtsek. Mindig ők adtak nekem. Hun egy forintot, hun kettőt, meg ötöt is. ügy nem ismerte Kevibe a lyánt senki, mint én. De jól is kiválasztottam. Mert becsületesebb család nem vót Kevi városában, mint amékből én házasodtam. Mer az én feleségem lyán ko­rába az is az öreg tés uréknál szolgált. Mikor kijárta az oskolát, a kapuba várta őtet a tekintetes asszony. Úgy vitte magához kiscselédnek. De úgy is vigyázott rá, mint a tulajdon gyerekére. A tés uram, meg a tés asszonyom csak úgy szóltak hozzá, hogy édes gyerekem, kedves gyerekem. Ott hált velek. Onnan nem ment ki. Ott nem komázott a kocsis a szobalyánnal. Az öreg elmélázott. — De hatalmas egy kedves ember is vót az az én tés uram. Erős vót, de olyan erős, hogy mikor vót, hogy szorgos lett vót a hordástul, osztán vót egy tőtés a Be­rettyó fele, azt a tés uram csináltatta. Osztán mentek vóna a rakott szekérrel, hát a másik végirül felhajtott rá egy idegen gazda, az is rakott szekérrel. Szembe. Ki­ált neki a tés uram már messziről, hogy fel ne hajtson addig, mig mi át megyünk. A meg ráhajtott. Odamegy a tés ur. Minek hajtott kend rá. Azt mondja a gazda: Hogy ő nem tér ki. Erre a tés ur megharagudott, csak neki veti a vállát a szekér farának, úgy lefordította a totósról, hogy az ember a tetejéről csak úgy berepült a sásba. Ilyen ember vót. A meg vót benne, hogy nem szeretett kitérni senki elől. Nekem is mondta, hogy ne térj ki senkinek. Több jogom van nekem itten. Hát csak neki vetette a vállát a lőcsnek, lement a szekér a to­tósról. Az unokák nagyot nevettek és boldogan hallgatták a nagyapjuk hőstettét. — A vót a szerencséje, hogy olyan felesége vót, hogy meghajlította, mint az Isten asszonya, hogy, olyan asz­­szonv nem is terem több a világba. Ritkaság, hogy mi­lyen asszony vót. Ki tudtak egyezni, mert eligazította csendesen, — kedves apa lelkem, ides apa lelkem. így beszélgetett az öreg és a beszédjéből kibontako­zott egy elmúlt régi világ. Mai ember meghatottan gon­dol vissza erre a patriarchális életre, mikor a régi tár­sadalomban a gazda és cseléd ilyen közel állott egy­máshoz. Abban az időben bizony nagyon primitív volt a gazdálkodás. A nagy mocsarak között kevés volt a szán­tóföld, de az a kevés jól termett. A nagy legelőkön vi­szont ezrével legelt a birka, a gulya, meg a ménes. Ma nincs viz sehol. A vizszabályozással szabályosan megépített csatornákon gyorsan levezetik a tavaszi árvi­zeket és a fölszabadult földet eke alá vették. De ennek a vizszabályozásnak szomorú következménye is van. Az, hogy eltűnt az alföldről a harmat. Az öreg pásztor me­séli, hogy az ő legénykorában, a hatvanas években, még augusztus derekán is, ha bement az ember a kukoricás­ba, még délelőtt tiz óra tájt is lucskos lett. Annyi volt a harmat, hogy ha nem volt is eső, pótolta. Most nincs se harmat, se eső. A szegény növényzet vergődik a ret­tenetes szárazságban. Ma is van még legelő, tiz, húsz­ezer holdnyi, de mire itt a kánikula, úgy ki van égve, hogy nem legelő már az állatoknak, hanem koplaló. Az öreg pásztor úgy eltűnődik ezeken a dolgokon, mintha mind az övé volna az a sok buzavetés, meg az a sok gulya csorda. — Hát magának van-e valamije, Sándor bácsi? — Nékem, uram, van a lelki békességein. Mer én so­ha a jó Isten ellen nem vétettem. Mer én tudom azt, hogy a jó Isten szeme mindenüvé ellát, osztán mindig megfogtam a kezemet, ha valamit, fiatalon akartam vó­na rosszat tenni. Én prédikációt, uram, keveset hallot­tam életembe, mer hát van ugyan két pap is, bent a varosba, de én nekem az én Hetembe húsz esztendő is eltelt, meg harminc esztendő is, hogy én be se mehet­tem urvocsorát vöniü. Nem baj a kérem, má nemsokára úgyis ott leszek, ii szent felsége színje előtt, akkor osz­tón mindétig imádkozhatok. Mint egy ősember, mint egy vadember, úgy nézett ránk egészségesen, tiszta, becsületes szemekkel és én a város elesettjeire gondoltam, akik mérhetetlen sötétség­ben élnek ehhez a derék, tiszta lelkű öreg pásztorhoz képest.

Next

/
Thumbnails
Contents