Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-12-15 / 50. szám - Bozzay Margit: Az asszony
sem bizonyítja jobban, minthogy egyik előkelő színházunk, a Belvárosi a szezon közepén bemutatta egy teljesen ismeretlen iró — s még hozzá „avantgárdista“ — darabját. Színigazgatóink hisztérikusan féltek eddig minden művészi kísérletezéstől, az uj szerző müvét, a nagy tanácstalanságban, alighanem épp az újszerű külsőségei segítették színpadra. Egyéb vonzót legalább is bajosan találhattak Farkass Endre „Gyár“ cimü darabjában. Azonban, sajnos, nem segítettek rajta sem a feltűnően szép díszletek, sem felépítésének külsőleges „érdekességei“. A legdrámaiatlanabb darab, amelyet a pesti színpadon talán valaha is láttunk; képek egymás mellé helyezése az egész: a képeket meg lehetne szorozni Öttel, elosztani kettővel, kivonni belőle hármat, hozzáadni négyet, ahogy tetszik . . . Közben azonban a Nemzeti deszkáin megjelent Móricz Zsigrnond „Légy ]ó mindhalálig“ cimü darabja. Ez előtt külön kell majd tisztelegni. Komlós Aladár. AZ ASSZONY Itt és ott. Akik vidéken nőttek fel s akiknek az álmai fölé nagy kertek és rétek, oszlopos, öreg kúriák csendje borult, ha idejönnek is s ha gyökeret eresztenek is a nagyváros forró aszfaltjában, a szemük, a lelkűk, a karakterük mégis, mindörökre a régi marad. Igaz, hogy a külsejükön a leggyakorlottabb szem sem eszi észre ezt, a gondolataik, az érzéseik azonban nagyon sokszor megütközve torpannak vissza a nagyváros egy-egy egészen természetesnek és magától értetődőnek látszó furcsasága előtt. S ezen még csak csodálkozni sem lehet, hiszen a vidéki kúriák tiszta, ákácillatos levegője olyan messze esik a nagyváros korommal telitett, hamis Coty-val illatosított levegőjétől, hogy a különbségnek feltétlenül ki kell ütköznie. Ez a különbség, hogy mindjárt a legfontosabbal kezdjük, legszembetűnőbben talán a társas érintkezésben, a társalgás hangjában és a megismerkedés formájában nyilatkozik meg. Egy vidéki kúria szalonjába való első belépéshez például éppen úgy ajánlólevél szükséges, mint az idegen államok nagyköveteihez. (Nem szószerinti ajánlólevelet, hanem egy kipróbált jóbarát bemutatását és ajánlását értem.) A nagyvárosban erre nem igen van szükség. A nagyvárosi aszszony és leány — nagy átlagban -— semmi kivetni valót sem lát abban, ha egy kávéházi ismerős egyetlen találkozás után meglátogatja, virágot küld neki, vagy egy villamosi bámulója apróhirdetés utján kér megismerkedési lehetőséget. Sőt.... ezt mint a szépsége letagadhatatlan diadalát könyveli el és büszkén dicsekszik a barátnői előtt. Éppen ez áll az érintkezés hangjára és stílusára vonatkozóan is. Vidéki társaságban lehetetlennek tartanák, hogy a férfi a nőt minden erre való érdem, vagy engedély megadása nélkül csak úgy egyszerűen a keresztnevén szólítsa. Nagyvárosban ez már rég bevett szokás. Itt az a vélemény uralkodik, hogy a kedélyesség és fesztelen jókedv okvetlenül megkívánja ennek az ósdi társadalmi konvenciónak a sutbalökését s hogy a mostanában annyira lábrakapott „jópajtásság“ csak teljes bizalmasságra épülhet. Hogy ennek a jópajtásságnak mik az előnyei, azt nem igen tudjuk, a hátrányaival azonban mindenki tisztában van. A teljes bizalmasság ugyanis éppen olyan, mint a rétestészta. Addig nyúlik, ameddig akarja az ember s azzal lehet fűszerezni, amivel jólesik. S hogy a férfiak néha jobban szeretnék fűszerezni, mint ahogy a női karakter szempontjából előnyös volna, az nem kizárólag az ő hibájuk. Az életfelfogás, a gondolkodásmód és a karakterbeli különbségek azonban nemcsak társadalmi, de minden más kérdésnél is alaposan kiütköznek. A nagyvárosi nő például majdnem kivétel nélkül könnyű, sőt tulkönnyü olvasnivalót szeret. Azt mondja fáradt, az idegei nem bírják a problémákat s hogy olvasás közben pihenni és nem tanulni akar. Szereti a túlfűtött dolgokat, a szenzációkra épített, olcsó hatásokat és az a véleménye, hogy egyetlen dolog van a világon, amiről beszélni és írni érdemes. A szerelem. .. De nem az a szerelem, amely értéket, tartalmat, alapot ad a létnek, amely gyújtó és fenntartó ereje a világnak, hanem azt, amelyet a pillanat épit fel s amelyet a pillanat rombol össze. A vidéki nő szereti az elmülyedést, a csendes, tartalmas filozofálást és a problémákat. Szereti a régi klasszikusokat s az uj Írók közül azokat, akik nem Írnak tömegizlés szerint. Nem azért olvas, hogy olvasás közben pihenjen, hanem azért, hogy gyönyörködjön, okuljon és pihenés közben elgondolkozzon az olvasottakon. S a szerelemről sem az a véleménye, amit egy nagyon szép pesti asszony hanhoztatott a minap. — Eh . . . szeretni csak ' egyféleképpen lehet. Megkívánni valakit ... A többi .... limonádé . . . Vidéken nem ezt mondják. Ott még ma is a régi felfogás uralkodik s ott még ma is hisznek abban, hogy az igazi szerelem nem a megkivánáson, hanem a belső, lelki harmónián épül. Ott ma is a mamák kritikáján mennek keresztül az olvasmányok s ott minden bizonnyal kinos meglepődést keltene egy ismert tankerületi igazgató fiának a nyegle kijelentése. — May Károly, Verne Gyula! Csak nem tetszik gondolni, hogy ilyen divatjamúlt szamárságokat olvasok, amikor Apus az idén már Karenina Annát is ideadta nekem? — Karenina Annát? — kérdezem hüledezve. — Hát mikor olvasta maga May-t és Verne Gyulát? — Soha ... — vágta ki büszkén — ki nem állhatom ezeket az ócskaságokat. Ebben a pár rövid mondatban benne van a nagyvárosi átlagszülő és a nagyváros átlaggyerek egész lélektana. Az apáé, aki az egész életét gyermekneveléssel töltötte, s aki mégsem gondolkozik azon, hogy milyen súlyos következményeket vonhat maga után egy tizenötéves fiúnál Karenina Anna olvasása s a fiúé, aki nyegle, nagyotmajinolással jelenti ki, hogy szamárságnak tartja May és Verne Gyula munkáit. A vidéki ember józan okossága ezeknél a kérdéseknél kerül igazán ellentétbe a nagyvárosi ember nemtörődöm-filozófiájával. A vidéki azt mondja, „mindent a maga idején“ és eszeágába sem jutna, hogy felnőtteknek való olvasmányt adjon a tizenötéves fia kezébe, mert természetes észjárással azt kérdezi, hogy mit olvas akkor harmincesztendős korában, ha tizenötéves korában már Karenina Annát is elolvasta. Mint ahogy tánciskolába sem adja a kislányát öt-hatesztendős korában. A nagyvárosi anyák között nem ritkaság — magam is hallottam elégszer —, hogy a még nem iskolaköteles, apró leányka előtt ilyenféle kijelentéseket tesznek: — „Táncosnőnek nevelem... Akkor legalább könnyen él majd és nem ismeri a lemondásokat. A kislány eleinte nem nagyon érti az ilyenféle kijelentéseket, de később, mikor a mama elmagyarázza neki, hogy ez a pálya szép ruhákkal, ékszerekkel, mulatságokkal, autóval jár, feltétlenül elveszíti a munkakedvét és tehernek tekinti a tanulást, meg a komoly kötelességeket. S ha azután a táncosnő pálya valami előre nem látható ok miatt mégis kisiklik a lába alól, egész életére szerencsétlen lesz. Először, mert a kártyavár összeomlott, másodszor, mert nem tanult meg dolgozni és mert nem értették meg vele, hogy az élet sokkal inkább a kötelességek, mint a mulatságok láncolata. Természetesen itt is vannak kivételek. Itt, a forró aszfaltból is nőnek ki olyan uridámák, akik a patriotizmust nem bélyegzik tiyavalyának s akik nem a minél könnyebb, hanem a minél tartalmasabb életre nevelik a gyermekeiket. A többség azonban nem ez. A többség pillangóéletet él, tehernek tekinti a kötelességet és kötelességnek a szórakozást. Hogy azonban az ilyenfajta felfogás mellett milyen lesz majd a jövő generáció, s hogy a jövő újjáépítő munkájában menynyire lehet rá számítani, annak az elbírálása nem tartozik a nehéz feladatok közé.. . Bozzay Margit.
