Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-12-08 / 49. szám - Vozári Dezső: A trabuco vértanúja
ják jelentősnek. Ha kérdezték, hogy és mint van, szárazon azt felelte, .hogy jól van, egészen jól. De mennyi minden lappangott ebben a válászban. Ezért figyelmessé tették a patikus-segédet, hogy ne adjon neki mérget. Egy leány látta, amint a mezőn sétált, a vasúti sinek mellett. Gergely pedig felfedezte, hogy az éjjeli szekrénye fiókjában töltött forgópisztolyt rejteget. Sikerült kicsalnia, igen ravasz fogásokkal. Mátyás odaadta s kívánságára bessületszavával fogadta, hogy nem szerez újat. A társadalom mindent elkövetett, hogy megmentse. Gyakran hívták lányos házakhoz uzsonnára. Ilyenkor Mátyás egy zsölyébe süppedt, valamely kevéssé világos sarokból nézte a boldog fiatalságot s mosolygott is a lábbadozók halvány mosolyával. Asztalbontás után öreg urak veregették a vállát, megropogtatták a csontjait és magyaros közmondásokat edéztek, ejh-hajh, az életről, az időről, mely szomorúságot és örömet egyformána eltüntet és minden sebet behegeszt. Kávéházakban is látták. Egy széplelkü festékkereskedő pünkösdkor pezsgőket nyittatott, Mátyás mellé intette a cigányt és egyenesen az ő fülébe muzsikáltatta a szomorú füzekről, meg a sirhahnokról szóló nótákat, melyeket pillarebbenés nélkül hallgatott. Érezte, hogy mindenki szeme rátapad. Az öregebb hölgyek lorgnon-jukon át figyelték. Láttad, meg se mozdult, egy könnyet se ejtett, csak kiitta a pezsgőt és poharát földhöz vágta. Hajnal felé ment haza innen. Elhaladt a városi park mellett, hol a bodzafák bujálkodtak, nehéz, érzéki, majdnem állati szagokban. Sok mindenféle illat vegyült össze. A szerb-templom felől a szél orgonák és olajfák parfümjét sodorta. Úgy ontotta fűszerét a tavasz, mint a drogéria Mátyás a részegek fontoskodásával elmélkedett az életről. Ha számot vet magának, tulajdonképpen meg van elégedve, a pesti ut óta nem érzi magát oly egyedül, érdekli ez is, az is, úgy találja, hogy még itt is lehet élni, valahogy. Sokszor uj színben mutatkozik be a világ is, akár csak diákkorában. Ami a halált illeti, az bizony meglehetősen szomorú dolog. Szent Jób mondja, hogy az élők úgy emlékeznek vissza a halottak arcára, mint álomban látott képekre. Aki élt és meghalt, éppenugy nincs, mint aki nem is élt. Mind a kelten egyformák. Az ő menyasszonya is. Végre mindenki úgy segít magán, ahogy lehet. Végig ment az udvaron, hol vékony fák fáztak a hajnali holdfényben, kezében a kulccsal botorkált a csigalépcsőn, föl a hónapos-szobájába. Innen nehéz lenne lecepelni a koporsót, gondolta és újra a menyasszonyán járt az esze. Amint lába alatt dobogtak a korhadt falépcsők, már félni is kezdett, komolyan s örült, hogy fölért és kinyitotta az ajtót. — Szegény — mondta fanyarul, mikor az ágyára iilt, úgy, hogy nem tudta, kire is érti, — szegény — és könnyel telt meg a szeme. Mint „saját kiküldött tudósítónk“ jelenti, Ayanionte, spanyolországi városka tanáesa elhatározta, hogy díszes emlékszobrot állitatt a hebység nagy szülöttjének, Rodriguez de Jereznek a dohány felfedezőjének. Ne siessük el a dolgokab, hanem vegyük őket inkább szépen sosjukban. Ayanionte békés kisváros, melynek élete eredménytelenül, szenzációtlanul pereg le Spanyolország déli határán. Lakói temperamentumos és mégis szelíd szenyórók és szenyórák, kereskedelemmel, kézművességgel és bortermeléssel foglalkoznak. A tülekedő világ zaja nem ér el idáig, béke és megelégedettség ütöttek itt sátrat. Ayanionte polgárai a légynek sem ártanak, leszámít va azt a, néhány bikát, melynek vére elfolyik a vasárnap délutáni arénákon a hősi kultusz és a nemzeti tradíció dicsőségére. Különben alig történik itt valami. Az egyvágányú vasút elhozza a madridi újságokat, amikben oceánrépülésekről, osztályharcról, diktatúrákról esik szó — mindez azonban oly távoli és megfoghatatlan és valószínűtlen, hogy vacsora után nyugodtan napirendre lehet térni felette. Ayamonta tehát él és virágzik. A világszerte elszórt kisvárosokban van valami közös vonás. A szüklátókörüség nemzetközisége ez és azunalom szolidasitása. Az emberek születnek, felnőnek, dolgoznak, korán kelnek, korán feküsznek és meghalnak Ayamontéban éppúgy, akár Füzesabonyban. Prófétának lenni soha és sehol nem volt túlságosan lukrativ mesterség. Füzesabonyban sem az és Ayamontéban sem. A legokosabb még amit a vatesz ilyen helyeken tehet, hogy sürgősen elhalálozik s egyéniségének, valamint jelentőségének értékelését nyugodt lélekkel rábízza az úgynevezett hálás utókorra. Hogy ez igy van talán nem is kell külön bizonyítgatni, mint ahogy csodálkoznivaló is kevés akad ezen. A próféta Columbus Kristóf, hogy őfelsége a kisály lábai elé rakja újkori Kánaánt, az uj Indiákat. 1492-t írtak, Rodriguez de Serez 35 esztendős volt akkor, mikor a „Santa Maria“ néhány vitorlával és néhány hónapra való elemózsiával elindult a hullámok és a halál birodalmába. Rodriguez marcona férfi volt, testestül lelkestiil tengerész, aki ismerte az életet s nem félt szembenézni a pusztulással sem, ha az úgy közelített hozzá, mint ahogy stramm férfihoz közelítenie kell a halálnak, nyílt sisakkal, szemtől-szembe, lovagiasan. Columbus nagy feladatot vállalt, meyhez kipróbált munkatársakra volt szüksége. Nem csoda, ha választása Rodriguez de Serezre esett. A „Santa Maria“ hónapokon át és egyre remény telenebbül hánykolódott a nyugtalan, haragvó tengereken, melynek ismeretlen régióiba merészkedett az ember. Vihar tépte a vitorlákat, eső verte a gyengülő köteleket, de a „Santa Maria“ ment, ment előre . . . inig Kolumbus végre elkiálthatta az emberiség történetének legdiadalmasabb szavait: Föld! Föld! Rodriguez de Serez is bejárta az uj Indiákat, amiket később Amerika néven könyvelt el Europa a „tartozik“ - rovatba. Uj emberfajtával,
