Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-01-06 / 1. szám - Avercsenko, Arkadij: Az öngyilkos
Lídia Michailovna lakása van ott?... Kérem, hívja önagyságát az apparátushoz ... Hogyan? Elutazott? . . . Kivel? ... Tamarinnal? Halló, Vasa, ott volt már Tamarin az imént, mikor Lídiával beszéltem? Mi-cso-da? Ö tartotta a másik hallgatót? (Leejti a kagylót.) Ilyen piszokság! Ilyen aljasság! (Ismét megragadja, a kagylót.) Kérem,. Sasa... halló... és elutazott már... ah, mit... most már úgyis mindegy! LIZA (kisirt szemekkel lép be): Vacsorázni nem fog, nagyságos ur? Jó borunk van idehaza. BILEVICS (dühösen): Hagyj békén! LIZA (sírni kezd): Pedig olyan finom karmonádlit vettem. BILEVICS: Eredj az ördögbe az ételeiddel! LIZA: Hiszen, ha nem parancsol karmonádlit, csinálhatok rántottát is. BILEVICS: Hagyj békén, egyszer már kértelek rá. (Csengetnek.) Menj, nyiss ajtót, ez a mérnök ur lesz. ((Balra el.) LIZA (kimegy, később az álmos Beregovval együtt visszajön, sir): Beszéljen a szivére, uram! Öngyilkosságot akart elkövetni! BEREGOV: No, majd meglátom, mit tehetek az érdekében. Menj és küldd be a gazdádat, mondd meg neki, hogy itt vagyok. LIZA (el). BILEVICS (belép): Oh, Beregov, igazán kedves, hogy eljött. Ha megtudja, miért hívtam, biztosan megbocsájt majd, araiért fölzavartam álmából. Foglaljon helyet! Füstölni nem akar? Itt van cigaretta és gyufa. Vagy talán inna? Ott áll a borosüveg. BEREGOV (leül, rágyújt): Köszönöm. Nos, ki vele. Mi történt? BILEVICS (rövid szünet után): Beregov, tudja miért fordultam éppen Önhöz? Mert tudom, Önnek nincsenek előítéletei. BEREGOV; Ebben igaza van. BILEVICS: Tudom, Ön nyugodtan meghallgat és meg fog érteni. BEREGOV: Természetesen. BILEVICS: Akkor figyeljen ide, Beregov; elhatároztam, hogy véget vetek életemnek. BEREGOV (nincs meglepve): No ja, no ja... BILEVICS (zavartan): Ön erre azt mondja: no ja... no ja ... Talán tiltakozás akar ez lenni? BEREGOV: Ugyan, kérem, dehogy... csak éppen eszembe jutott valami... BILEVICS: És szabadna tudnom, mi jutott eszébe? BEREGOV: Hogyne! Arra gondoltam, egy emberrel ülök szemközt, aki erősen elhatározta, hogy megöli magát. Semmi értelme sincs a kísérletnek, hogy erről valaki lebeszélje. Ez nem sokat használna. BILEVICS (megragadja Beregov kezét, meghatottan): Köszönöm! Ön megért engem, ön azonnal belátta, hiábavaló volna minden kérés és érv azirányban, hogy életben maradjak. Jellemes ember vagyok s amit egyszer elhatároztam, azt véghez is viszem. BEREGOV: Nagyon természetes, ezt rögtön látja az ember. Tehát mivel lehetek akkor a szolgálatára? BILEVICS: Emlékszik még, egyszer azt mesélte, hogy oly méreg van a birtokában, amely azonnal és fájdalom nélkül öl. BEREGOV: Úgy van, ez a mérgem még mindig megvan. BILEVICS: Talán átengedhetne nekem valamennyit belőle? BEREGOV: Minden további nélkül, miért ne? BILEVICS; Köszönöm, köszönöm. Ön igaz, hü barát! BEREGOV: Óhajt még valamit? BILEVICS (tépelödik): Elküldheti holnap reggel a mérget? BEREGOV: Természetesen! (Ásít.) Akkor most elmehetek aludni. Ön a legmélyebb álmomból költött fel ugyanis. (Feláll.) Most már nincs rám szüksége úgysem. BILEVICS: Nincs. De mégis különös... BEREGOV: Micsoda? BILEVICS: Mindenki más nekem esett volna, hogy lebeszéljen szándékomról, Ön ellenben ... BEREGOV (erősen a szemébe néz Bilevicsnek): Csak nem akarja, hogy könyörögjek Önnek? BiLEVlCS: Nem, persze hogy nem. Elhatározásom megingathatatlan. Nézzen rám, igy néz ki az az ember, aki hajlik a rábeszélő szóra? BEREGOV: Nem, ez fölösleges fáradság volna! BILEVICS: Ön jó ember, nem akarja megnehezíteni búcsúmat az élettől. BEREGOV (sétál a szobában, egy kép előtt megáll): Szép kép. Eredeti Kuindsi? BILEVICS: Igen. Nagyon szerettem ezt a képet. BEREGOV (leakasztja a festményt): Ezt magammal viszem, majd ha hazamegyek. Bilevics (csodálkozva): Hogy érti ezt? BEREGO V: Ha jól tudom, Unnék nincsenek örökösei. B1JL.EVTCS (nevetve): Nincsenek. BüíKilGOV: Akkor magammal viszem. Szabad? Bi-Liií viCS: Kerem. ekein úgysincs mar rá szükségem. BEREGOV: (sétál a szobában): Persze hogy nem. És ezt az írókészletet is elviszem, mar régen vagyakoztam ily finom dolog után. Valódi márvány? BliuEViCS: igen, valódi márvány. BEREGOV (kinyitja az Íróasztalon álló szivardobozt): És ezek a finom szivarok. Megengedi? Az összes dobozt elviszem. Három szivart itt hagyok Önnek, ez reggelig elég lesz, ugye? BiLEVlCS (nem is figyel oda): Igen, elég lesz. BEREGOV: Ön valóban kedves ember... A cigarettatárcát is magamhoz veszem. A monogrammunk úgyis egyforma. BILEVICS: Bocsásson meg, de ez a tárca igen kedves emlékem. BEREGOV: Mi a különbség? A koporsóba úgysem fogják betenni. BILEVICS: Igaza van. (Zavartan.) I)e mégis. . . mégis, hiszen aranyból van, értékes tárgy. BEREGOV (hosszan ránéz): Úgy? (Egész más hangon:) Mondja, tulajdonképpen hogy fogja a mérget bevenni? Az ágyban vagy az asztalnál: BILEVICS (idegesen): Miféle különös kérdés ez? Ez az Ön számára igazán közömbös lehet. BEREGOV: Az is. De tudja Ön egyáltalában, hogy kell bevenni? BILEVICS: Mit? BEREGOV: A mérget! BILEVICS: Nem tudom. Van talán valami különleges módja? BEREGOV: De még inennyire! Hiábavaló kínokat szerezhetne magának. A mérget egy pohár vízben jól el kell keverni s egyszerre kiinni. (Megveregeti Bilevics vállát.) Aztán felfordul és hulla. BILEVICS (gúnyosan): Köszönöm! BEREGOV: Kérem! BILEVICS (Idegesen): Beszéljünk talán másról. BEREGOV: Kellemetlen Önnek ez a téma? Azt hittem, miután oly erősen elhatározta a dolgot... no, hiszen nekem mindegy, miről beszélünk. (Föl-le járkál, fütyörészik, egyszerre csak Bilevicshez lép s kabátján keresztül megfogja pénzestárcáját.)
