Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-11-17 / 46. szám - Kosáryné Réz Lola: Két kis karosszék

főnők felesége. Kis zömök asszony, drága bundában, lorg­­nyonnal a kézéiben, szenvedő arccal. Mindig el volt kese­redve valamiért. — Megyek haza, — mondta. — Itt az autó. Te még maradsz? — A nürnbergi szállításokat kell elintézni, — mondta a főnök és a hangja olyan volt, mintha könyörögne és ri­­mánkodna és követelőzne. De csak az Írógép előtt ülő asszony hallotta igy. Vagy a másik is? ... Letette a ka­lapját. —' Segítek, hogy hamarább készen legyünk. Átment a főnöki irodáiba és leült az íróasztal elé. A férfi utána ment lehajtott fejjel. Becsukódott az ajtó. Az asszony újra gépelni kezdett, olyan gyorsan, mint­ha az ujjai futása öt is elvinné valahová messzire minden szomorúságtól, zavarodott boldogságtól, kísértéstől, ijedt örömtől. Vége lett a munkának. Mindenki készülődött. A rak­tárban valaki fütyült, a kis inas a nyakkendőjét igazgatta a tükör előtt. A főnöki iroda ajtaja olyan hirtelen nyílt ki, hogy megremegtek az ablakok is. Kijött a főnök, nyomában a felesége. A férfi is kabát­ban volt már, kalappal a kezében. Odajött. * — Itt van, — szólt közömbösen és egy fehér borítékot röpített az írógép mellé. A szeme azonban megint könyör­­gött. Az asszony elfehéredve nézett rá. Mi ez? Majdnem megszólalt, majdnem megharagudott, majdnem odamutat­ta a másik borítékot, amit az előbb kapott már. De a főnök nagyon sietett. Szinte futott az ajtóhoz, kinyitotta, előre engedte a feleségét, egy pillanatra visz­­szanézett s intett a kalapjával... aztán becsukódott az üvegajtó s nemsokára búgni kezdett az autó odakint. Az asszony felvette a két borítékot s megnézte műid a kettőt. A másodikban pénz volt. A fize­tése. Csakugyan elfeledte volna, hogy már ideadta egyszer? Vagy kétszer akart pénzt adni neki? Ez ... Elvörösödött. Nem, 'akármilyen jól esett volna is, nem fogadta volna el. Kibontotta az elsőt. Levél vöt benne és egy huszkoro­­nás. A levél igy szólt: „Ne haragudjon. Virágot szerettem volna venni magának. Mindennap sze­retnék magának virágot venni. De nem merek. Nem merek azért, mert hátha megharagszik. És nem merek azért, mert nem akarok sem hazudni a feleségemnek, sem bánatot okozni neki, sem magammal szemben nem becsületesen eljárni. Lehet, hogy igy is megbántom, én kereskedőember va­gyok, magának talán más a felfogása mindenféléről, mint nekem és azt fog­ja gondolni rólam, hogy közönséges vagyok és nem tudom, hogyan kell ilyen magaforma asszonnyal bánni, de higyje el, igazán nem tudom. És nem vagyok ügyes gavallér. De kimon­dom, amit gondolok és arra kérem, fo­gadja el ezt a huszkoronást tőlem és vegyen magának virágot rajta, mint­ha én vettem volna, vagy vegyen cukrot, vagy dobja ki az ablakon, de ne bántson meg azzal, hogy visszaad­ja. Tudom, hogy nevetséges az egész, tudom, hogy talán bántó is, bár nem értem egészen, miért, mert hiszen gondolhatná azt, hogy egy csőkor rózsát hoz­tam magának. De mikor nem tehetem, nem tehetem! Ezt a levelet hamar odaadom a fizetése helyett, mielőtt meg­gondolhatnám és aztán legyen, ami lesz, magának itt kell maradnia, hogy a fizetését elkérje, mert tudom, hogy szük­sége van reá, de higyje el, nem akarok visszaélni a hely­zetével, csak szeretném még látni néhány pillanatig. Es arra is kérem, hogy egyáltalán ne keverje össze ezt a dol­got az üzleti ügyekkel. Én most nem a főnöke vagyok. Szegény szerelmes diákgyerek vagyok, amilyen nem le­hettem fiatalkoromban, mert nem volt rá módom. Hát ne haragudjon! Ha tudná, milyen nehéz komolynak lenni és milyen nehéz a dolgaimat intézni, pedig ebben a nehéz időben könnyen baj lehet az üzlettel. Ugy-e, nem fogja még növelni az izgatottságomat és szomorúságomat azzal, hogy megharagszik, vagy kicsufol, vagy... lássa, bolon­dokat irok. Kiváncsi vagyok, mit fog mondani erre a levélre. És higyje el, ha telne tőlem, nem húsz, de ezer koronáért ven­nék magának virágot! Akármilyen nehezek is a viszonyok mostanában.“ ... Aláírás sem volt a levélen. Igen, az asszony megbántva érezte magát. Keserű mo­solygás volt a szája körül, amint elolvasta a levelet. Na­gyot nyelt, hogy sírva ne fakadjon. Huszkoronás... Nem undorító? De mit tegyen? A többiek már sorra elindultak, a boltiszolga söpört. Betette a pénzt a tárcájába s indult ő is. Délután kivitte a gyerekeket a térre sétálni. Sütött a nap. Sokan voltak ott. Sehol egy üres pad. A vásárcsar­nok felől pedig még egyre jöttek az emberek. Dinnyét hoz­tak maguknak, almát, szőlőt, felvágottat s ettek. A két vékonyka kisgyermek csöndesen, unottan áll­A gyerekek kitátották a szájacskájukat, elmeresztet­­ték « szemüket.

Next

/
Thumbnails
Contents