Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-11-17 / 46. szám - Kosáryné Réz Lola: Két kis karosszék
főnők felesége. Kis zömök asszony, drága bundában, lorgnyonnal a kézéiben, szenvedő arccal. Mindig el volt keseredve valamiért. — Megyek haza, — mondta. — Itt az autó. Te még maradsz? — A nürnbergi szállításokat kell elintézni, — mondta a főnök és a hangja olyan volt, mintha könyörögne és rimánkodna és követelőzne. De csak az Írógép előtt ülő asszony hallotta igy. Vagy a másik is? ... Letette a kalapját. —' Segítek, hogy hamarább készen legyünk. Átment a főnöki irodáiba és leült az íróasztal elé. A férfi utána ment lehajtott fejjel. Becsukódott az ajtó. Az asszony újra gépelni kezdett, olyan gyorsan, mintha az ujjai futása öt is elvinné valahová messzire minden szomorúságtól, zavarodott boldogságtól, kísértéstől, ijedt örömtől. Vége lett a munkának. Mindenki készülődött. A raktárban valaki fütyült, a kis inas a nyakkendőjét igazgatta a tükör előtt. A főnöki iroda ajtaja olyan hirtelen nyílt ki, hogy megremegtek az ablakok is. Kijött a főnök, nyomában a felesége. A férfi is kabátban volt már, kalappal a kezében. Odajött. * — Itt van, — szólt közömbösen és egy fehér borítékot röpített az írógép mellé. A szeme azonban megint könyörgött. Az asszony elfehéredve nézett rá. Mi ez? Majdnem megszólalt, majdnem megharagudott, majdnem odamutatta a másik borítékot, amit az előbb kapott már. De a főnök nagyon sietett. Szinte futott az ajtóhoz, kinyitotta, előre engedte a feleségét, egy pillanatra viszszanézett s intett a kalapjával... aztán becsukódott az üvegajtó s nemsokára búgni kezdett az autó odakint. Az asszony felvette a két borítékot s megnézte műid a kettőt. A másodikban pénz volt. A fizetése. Csakugyan elfeledte volna, hogy már ideadta egyszer? Vagy kétszer akart pénzt adni neki? Ez ... Elvörösödött. Nem, 'akármilyen jól esett volna is, nem fogadta volna el. Kibontotta az elsőt. Levél vöt benne és egy huszkoronás. A levél igy szólt: „Ne haragudjon. Virágot szerettem volna venni magának. Mindennap szeretnék magának virágot venni. De nem merek. Nem merek azért, mert hátha megharagszik. És nem merek azért, mert nem akarok sem hazudni a feleségemnek, sem bánatot okozni neki, sem magammal szemben nem becsületesen eljárni. Lehet, hogy igy is megbántom, én kereskedőember vagyok, magának talán más a felfogása mindenféléről, mint nekem és azt fogja gondolni rólam, hogy közönséges vagyok és nem tudom, hogyan kell ilyen magaforma asszonnyal bánni, de higyje el, igazán nem tudom. És nem vagyok ügyes gavallér. De kimondom, amit gondolok és arra kérem, fogadja el ezt a huszkoronást tőlem és vegyen magának virágot rajta, mintha én vettem volna, vagy vegyen cukrot, vagy dobja ki az ablakon, de ne bántson meg azzal, hogy visszaadja. Tudom, hogy nevetséges az egész, tudom, hogy talán bántó is, bár nem értem egészen, miért, mert hiszen gondolhatná azt, hogy egy csőkor rózsát hoztam magának. De mikor nem tehetem, nem tehetem! Ezt a levelet hamar odaadom a fizetése helyett, mielőtt meggondolhatnám és aztán legyen, ami lesz, magának itt kell maradnia, hogy a fizetését elkérje, mert tudom, hogy szüksége van reá, de higyje el, nem akarok visszaélni a helyzetével, csak szeretném még látni néhány pillanatig. Es arra is kérem, hogy egyáltalán ne keverje össze ezt a dolgot az üzleti ügyekkel. Én most nem a főnöke vagyok. Szegény szerelmes diákgyerek vagyok, amilyen nem lehettem fiatalkoromban, mert nem volt rá módom. Hát ne haragudjon! Ha tudná, milyen nehéz komolynak lenni és milyen nehéz a dolgaimat intézni, pedig ebben a nehéz időben könnyen baj lehet az üzlettel. Ugy-e, nem fogja még növelni az izgatottságomat és szomorúságomat azzal, hogy megharagszik, vagy kicsufol, vagy... lássa, bolondokat irok. Kiváncsi vagyok, mit fog mondani erre a levélre. És higyje el, ha telne tőlem, nem húsz, de ezer koronáért vennék magának virágot! Akármilyen nehezek is a viszonyok mostanában.“ ... Aláírás sem volt a levélen. Igen, az asszony megbántva érezte magát. Keserű mosolygás volt a szája körül, amint elolvasta a levelet. Nagyot nyelt, hogy sírva ne fakadjon. Huszkoronás... Nem undorító? De mit tegyen? A többiek már sorra elindultak, a boltiszolga söpört. Betette a pénzt a tárcájába s indult ő is. Délután kivitte a gyerekeket a térre sétálni. Sütött a nap. Sokan voltak ott. Sehol egy üres pad. A vásárcsarnok felől pedig még egyre jöttek az emberek. Dinnyét hoztak maguknak, almát, szőlőt, felvágottat s ettek. A két vékonyka kisgyermek csöndesen, unottan állA gyerekek kitátották a szájacskájukat, elmeresztették « szemüket.
