Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-11-03 / 44. szám - Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim - Vozári Dezső: Szinházi este
Anglia fővárosának, Tildent Amerika elnökének, Cochet-t, a labdaszedöt, Franciaország eszményképének. Egyszer megkérdeztem az utazó championtól, mi Svájc legnagyobb városa. Lausanne, felelte. Miért? Mert ott Salm grófot a döntő ötödik szetben 11:9 arányban megverte. Egyszerű. Mint mindenütt, a tenniszben is vannak igazi championok és ál-championok. Az igaziak a franciák és az amerikaiak és egynéhányan a más nemzetek közül. lág legambiciózusabb játékosa, zseniális fej-játékos. Temperamentumos bölcselőnek kellene őt neveznünk. Az amerikaiak ezzel szemben keményen játszanak. Ütéseik hajtóereje óriási: mindenáron meg akarják tizedelni ellenfelüket. A „knock out“ akarása vezérli őket. Nem lassan és számítással morzsolják szét az ellenfelet, hanem rámenően, mert szeretik az ádáz küzdelmet. Az amerikai a férfias tenniszjátékos. Lám, az utazó championoktól nemzet-Mert tenniszezni csak két nemzet tud: az amerikai és a francia. Ahány nemzet, annyi stilus s a francia tennisz is lényegesen különbözik az amerikaitól. Az előbbi temperamentumos tempójával tűnik ki, a kivitel eleganciájával és tisztaságával. Minuciózusán pontos a terv felépítésében. A francia tenniszjátékos örökké matematikus marad. Ismeri erejét és hajszálfinoman rendelkezik vele. Egyenletet állít föl, melynek eredménye a győzelem, ezt előre kiszámította. A vijellemrajzot is tanultam. Szép eredmény a gondos nézéssel eltöltött szezon után. Olvasom, a nagy amerikaiak és a franciák Manillában, Honoluluban és Tokióban tenniszeznek — utazó championokból repülő championokká váltak és én nem mehetek utánuk. A kis championok pedig lejátszották a finálét. Vége az utazó flörtöknek. A fiuk visszamennek oda, ahonnan vétettek. A tánchoz. Szvatkó Pál. ez a kis történet ma esett meg — szerettem hallani és szeretem elmondani, mert, történetnek „esetem“ — benne van a kor, korkép és kórkép, ahogy vidéki újságírók mondják, elmésen — amellett van benne valami, ami az aktualitásnak szint és zamatot ad, esetleg maradandó értéket: primitív emberi tulajdonságok összeütközése, jóság, félelem, bátorság, szeretet. Az aktuális mag — mi lenne más? — gazdasági válság. De annak aztán nem mindennapi. Ez már nem az a bizonyos, bohémes, „idült pillanatnyi pénzzavar“ — ez már katasztrófa, hogy mennyire nincs pénze senkinek. A szegény újságíró tehát, miután minden kötél szakadt, az is, amire fel akarta akasztani magát, elment és felkereste régi barátját, a közéleti férfiút. Nézzed, mondta a közéleti férfiúnak, tudod, hogy szemérmes ember vagyok! Ha már én kérek, az azt jelenti, hogy nem magamról van szó. Ha ma estig nem tudom felhajszolni azt az összeget... és a többi és a többi. Adj kölcsön ezer pengőt, különben itt lövöm magam főbe a szőnyegen, ami többet ér ötszáz pengőnél. Közéleti Férfiú szép csendesen odavezette barátját a Wertheim-kasszához. Kinyitotta a kasszát és kivett belőle egy csomó iratot. Ügyvédi felszólítások voltak benne, végrehajtási értesítések s néhány zálogcédula. Ez a vagyonom, mondta szelíden Közéleti Férfiú, aki valaha gazdag ember volt. A szegény újságíró elhült, szörnyüködött, csodálkozott, de mindez nem segített rajta. Miután alapos körültekintéssel számot vetettek, hová lehetne fordulni, kitől lehetne kérni, kihez ajánlhatná őt Közéleti Férfiú, kiderült, hogy az egész város, ismerőseik és minden elképzelhető állami és magánintézmény közbenjárása sem elég hozzá, hogy a szükséges pénzt előteremtsék. Az újságíró tehát elbúcsúzott barátjától, azzal, hogy most megy a Dunának. Az ajtóban utánaszaladt Közéleti Férfiú. Egy csomó irat volt a kezében. Zavartan, lesütött szemekkel hadarta a következőket: — Nézd kérlek — eszembejutott valami. A barátaim közt nem találtunk senkit, akinél összeköttetésem használna, hogy segítsen rajtad. De izé... Van nekem egy régi, ádáz ellenségem. Egy szenzációkban dolgozó hetilap szerkesztője jelenleg. Nézd ... izé ... itt van egy csomó ... izé ... kompromittáló adat rólam ... ezekben az okmányokban ... Vidd el neki — neki okvetlenül megérnek ezer pengőt... szó nélkül megveszi tőled enynyiért. Kezébe nyomta az iratokat és gyorsan becsapta az ajtót. Karinthy Frigyes Színházi este Szünet alatt a foyerben egy hatalmas márványoszlophoz dőlve áll két ur; az egyik sonkás-kenyeret eszik, a másik keresztszórejtvényt fejt. Kétségtelen, hogy egyik ténykedés sincs szoros összefüggésben a színház céljával s nem illik bele a komédia különleges elrendeltetésének furcsa lelkivilágába. De az én számomra valahogy mégis ez a két simára beretvált férfi inkernálja a ma szinházpublikumát, mely már régen megtépázta a világot jelentő deszkák glorioláját s főképp azért ül be a nem is mindig kényelmes zsöllyékbe, hogy estéit, — mint mondani szokás — „agyonüsse.“ Mert képzeljük csak el a nagyvárosi férfi vagy nő helyzetét, akinek idegeit egész nap rágja a modern élet száguldó tempója s aki este hat óra után százpercentesen magánember szeretne lenni. Világos, hogy e célra legelsősorban a mozi és a színház rendeltetett. A mozi és a színház, mely manapság valóban nem akar és talán nem is tud többet nyújtani, mint valami violaszinü ködöt, aminek varázslata alatt felejteni, ,.felejteni!“ lehet. # Pszt, csend! Kezdődik a második felvonás. Néhány elkésett támlásszék kattog még, siető hölgyek toalettjének selyemuszálya susog bóditóan. A nézőtér sötét már, csak a rivalda világit vakító fénnyel, mig méltóságteljes lassúsággal szétnyílik a nehéz plüssfüggöny. Ismeretlen színészek ágainak a színpadon. Ajkaikról úgy zuhognak a szavak: reménytelenül és apatikusan, akár csak a késő őszi eső hull alá a házak pléhcsatornáiban. A gesztusaik: mintha valami fáradt szél lökdösi a letarolt mezőn elárvult madárijesztő kabátujjait. Beszélnek, sir-