Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-10-27 / 43. szám - Krúdy Gyula: Gavalléravatás

lég emlegetett szólamra, — arról a csúnya kocsmai verekedésről van szó, amellyel ön ma hajnalban a közeli fürdőhelyen egyik tiszteletreméltó barátunkat, .nemes Gagyák Etele urat illette, akinek a gavallérságát, ha akarja: Írásban adom.

A nyugalmazott katonatiszt meglehetősen lóhátról beszélt a diákkal, mire az még ki nem józanodva igy felelt:

— Az ön gavallér barátja másodszor is megkaphatja tőlem, amit keresett.

— Miután ön az erdőn át elmenekült előle! — vetette fel fejét a nyugalmazott katonatiszt, mintha mindenáron a diák megszégyenítése volna a célja. (Aminthogy ezt számtalanszor akár írásban is kiadta volna eiste a vendéglőben, ahol a megvert Gagyákkal volt találkozója.)

Ámde most közbeszólt a helybeli telekikönyvvezető, aki fuvolás, merengő, ábrándos ember volt, mindenkivel jóban alkart lenni az egész világon, mert mulatságok idején végigvándorolta az asztalokat és szívesen résztvett a koccintgatásban, közbeszólt tehát csillapitólag:

— Nézd, fiam, Nyiry Berta, én az apádat is ismerem. Itt van a birtoka nem messzire tőlünk. Öreg ember már, kár volt szégyent hozni a fejére. Én ott voltam a „jelenetnél“ ma reggel, a főhadnagy ur nem volt ott, de szent becsületszavamra mondom, hogy vedd komolyan a főhadnagy ur szavait.

A diák kérdőleg nézett a főhadnagyra. Már reszketett „Igaz, hogy a ház kapuját bereteszelték, de a kerítéseket amugyis elözönlőitek a szomszédok“

minden izében, szerette volna a husángot a látogatóik közé vágni, aztán átugrani a kerítésen.

— Mi kartellvivők vagyunk, — mondta most komoran a főhadnagy. — Elégtételt kérünk öntől sértett barátunk részére. Reméljük, ha sérteni tudott, azt is tudja, hogy mi a következménye a sértésnek.

A diák hallgatott, voltaiképpen csak most látta, hogy milyen fatális helyzetbe keveredett, bár regényekben már többször olvasott ilyen dolgokról. Az ember azt hinné, hogy mindez csak a regényekben történik. A tedekkönyvvezetö azonban megint segítségére volt, mert elővette a kockás nadrágjára varrott kis zsebből duplaíedelü ezüstóráját, amelynek lapján ugyan nem voltak mutatók, de az óra fedele tekintélyesen csattintott.

— Nézd, fiam, mondd azt a főhadnagy urnák, hogy majd megnevezed megbizottaidat és mi nyomban eltávozunk. Nekem különben is dolgom van a dalárda választmányi ülésén. Nem volna kedved, főhadnagy ur, velem tartani?

— Engem a dolgom megsértett barátunk mellé szólít, — felelt a nyugalmazott katonatiszt. — Halljuk tehát, hogy kit nevez meg segédeinek?

— Fogalmam sincs róla, — felelt a diák és minden tagjában szörnyű izgatottságot érzett. A szive úgy dobogott, hogy szinte fájt.

— Hát majd gondolkozzék, fiatalember. írásban adom önnek, hogy én a föld alá is utána megyek, ha netalán megint az erdőbe ákarna szökni, — szólt gúnyosan a főhadnagy és köszönés nélkül elhagyta barátjával az eperfás udvart, miután már néhány asszonyféle azt kiabálta a tornácról, hogy a diákot meg akarják gyilkolni. Asszonyok, még ha nincs is meg a kellő műveltségűk, hamarább megérzik a veszélyt, mint a férfiak. A diák maga sem tudta, miért, a kapuig kisérte ellenfele barátait, de a nagy botot hátrafont kezében lógatta. Még nem lehetett tudni, hogy nem kerül verekedésre a dolog. Ez lett volna a legjobb s utána nyugodtan átaludni az éjszakát.

III.

Másnap, miután a d:ák kétségbeesett üzenetet küldött atyjának, megérkezett falusi otthonából az a tiszteletreméltó öreg úriember, akinek létezéséről már hallottunk. Sáros, istrángos, közönséges szekéren jött, hogy a diák már szinte szégyelte, hogy sürgönyzött atyjáért. Nem, az öregur korántsem látszott olyan kemény, kifogástalan úriembernek, mint a főhadnagy. Sőt elegancia dolgában még a jóindulatú telekkönyvvezetővel se vehetné fel a versenyt. Kopott falusi ember volt, aki sietségében bizony nem öltözködött úgy, mintha fotográfushoz készülődne. Egyetlen szóval sem tett fiának szemrehányást, amikor a történteket meghallotta.

— Ismerem azt a Gagyákot. Szakácsnő volt az anyja a főispánéknál, azért lett szolgabiró, — mondta az öreg Nyiry Berta a hosszú bajuszát pedergetve. — Mit akar az ilyen ember az én fiamtól? Majd én móresre tanítom.

A diáik szivén valamely derűs sugár villant végig mostani zivataros állapotában, amikor azt hallotta, hogy az apja