Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-10-13 / 41. szám - Egri Viktor: A kutya
A KUTYA Irta EGRI VIKTOR i. A pincéreik már a második fogást tálalták, mikor bejött az ember. Ahogy megállt az élterem ajtajában, a szeme kutató járásán meglátszott, hogy uj vendég. Egy pincér a sarok felé mutatott. Erre biccentett és lassú, tétova léptekkel elindult kijelölt helye felé. Az ebédelök figyelme percekre ráterelődött. Szemmelláthatóan feszélyezte ez az érdeklődés. Szomszédom megjegyezte: — A reggeli gyorssal jött, sok podgyásszal. Alkalmasint hosszabb ideig marad. Rokonszenvesnek találom. Maga nem? Mielőtt feleltem, jobban szemügyre vettem az uj vendéget. Lehetett harmincötesztendőis, halántéka körül erősen deresedett a haja; meglepett arcvonásainak különös fáradtsága, ami inkább az erős, szenvedélyes és mély élet jelének tetszett, mint a napi robot fásult sztigmáinak. — Vájjon mi’éle szerzet? — izgatta szomszédomat az uj ember jelenléte. Ekkor körültekintett az ember. Lassú, vizsgáló szemmel figyelt körül, s mintha szégyelné óvatos terepszemléjét, gyámoltalanul kállaiba görnyesztette fejét. Éreztem, hogy most engem néz. Összerezzentem. Ezeket a szemeket, ezt a nyugtalanitó arcot már látam valahol! Igen, egészen bizonyosan láttam! Nem igy Ssszeszabdalva és fáradtan, hanem kisimult, derűs vonásokkal, — valamikor régen lehetett. Verejtékesre kínoztam magamat, ri°gy nevére, kilétére emlékezzem. Olyan egyszerű 1 tt volna akár nyomban az asztalához lépni: illám, ön olyan is■' ^erősnek látszik, valahol találkoztunk, segítsen ki zavaromban . . . fezzel, vagy ilyesféle szavakkal lehetne közeledni és Lengyel Mátyás, Kassa: A pesti hullámfürdő. (Pályamű.) a rejtély rögtön megoldódnék... De nem álltam fel, tovább töprengtem, hová tegyem ezt az alakot, ugyan hol láthattam és miért is izgat annyira? Szomszédom észrevette izgalmamat. — Talán ismeri? —,Valahol láttam, valami egészen furcsa helyzetben. Nem szólíthatom meg. Az az érzésem, hogy kellemetlen volna, ha emlékeztetném. Nem beszéltünk többet róla. Olykor egy-egy pillantást kellett rávetnem. Nyugtalanított és izgatott. Később egy mozdulatát láttam. Husért nyúlt a tálba. Vagy csak nyúlni akart. Kanál és villa nélkül, úgy puszta marokkal. Szinte az ujjaival érintette a pecsenyét, mikor hirtelen visszahúzta kezét. Az arca közben mintha kihegyesedett volna, minden vonásaival elöredült, a szájaszéle torz vigyorra dermedt. Olyan volt e pillanatban, mint egy felingerelt, harapni akaró kutya arca. Egy pillanatig tartott csak, aztán a kanál után nyúlt; láttam, hogy remeg a keze • és kicsap a verejtéke. Sietve eltűnt aztán, a desszertet be se várta. Délután a zenénél találkoztunk. Arcán a felismerés meglepetésével jött felém. A kezét hirtelen megemelte, talán köszönni akart és ugyanilyen hirtelen leejtette. Elment szótlanul mellettem. Ejnye, hol láttam ezt az embert, honnan ismerem? Asztalbeli szomszédom mindent tudott: — Pesti bankember, Molnár Sándornak hívják, — újságolta. Nem, ilyen nevű bankbéli ismerősöm nincsen. Fatális tévedés lett volna, ha megszólítom. Vacsoránál nem mutatkozott az uj vendég. Talán fáradt volt az éjszakai utazástól. Korábban feküdt le és a szobájában vacsorázott. II. Gyönyörű augusztusi meleg éjszaka volt. Néz-
