Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-09-29 / 39. szám - Hamsun, Knut: A szerelem rabszolgái
I. Én írom ezeket a sorokat, ma irom őket, hogy könynyitsek vélük .szivemen. Elvesztettem kávéházi állásomat és boldog napjaim is odavannak. Mindent elvesztettem. A kávéház neve ez volt: „Café Maximilian“. Egy szürkeruhás fiatalember két barátja társaságában estéről estére ott volt s ama asztalok egyikéhez ült mindig, melyeket nekem kellett kiszolgálnom. Számtalan ur fordult meg ott s mindnek volt egy-két jó szava hozzám, csak neki nem. A fiatalember magasnövésü volt, karcsú, puha, fekete hajzattal és kék szemekkel, melyekkel néhanéha rámnézett; a bajusza még csak pelyhedzett felsőajkán. Eleinte, ugylátszik, ellenszenvvel viseltetett irántam. Egy hete járt már oda, kihagyás nélkül. Én egészen hozzászoktam jelenlétéhez s egy estén, hogy nem volt a kávéházban, szinte hiányzott már nekem. Végigjártam az egész helyiséget és kerestem őt; végre rátaláltam, ott ült a másik oldalon a széles oszlopok egyike alatt; egy hölggyel ült együtt; a hölgyről tudtam, hogy a cirkuszban lép fel esténként. A nő sárga ruhát viselt s a keztyiii hosszúak voltak, egészen a könyökéig értek. Fiatal volt és szemei sötéten ragyogtak; — az én szemeim kékek. Egy pillanatra állva maradtam előttük s füleltem, miről beszélnek; a hölgy szemrehányásokkal illette őt, haragudott rá s azt mondta, távozzék tőle. Én azt gondoltam magamban: Szent Szűz, miért nem jön hozzám? Másnap este ismét két barátjával jött el s az én asztalaim egyikéhez ült, öt asztalt kellett összesen kiszolgálnom. Nem siettem hozzájuk, mint máskor, hanem elpirultam és állva maradtam, mintha nem vettem volna őket észre. Amikor intett, odaléptem s igy szóltam: Ön tegnap nem volt itt. Milyen csodásán karcsú a pincérnőnk, mondta ö barátainak. Sört? kérdeztem. Igen, felelte ö. És én sietve hoztam három szinültig töltött korsót. 11. Elmúlt néhány nap. Egy névjegyet adott nekem és szólt: Vigye át oda ... Fogtam a névjegyet s még mielőtt befejezte volna a mondatot, odavittem a sárgaruhás hölgynek. Útközben elolvashattam a férfi nevét: Vladimír T. Amikor visszajöttem, kérdően nézett rám. Igen, odavittem, mondottam. És választ nem kapott? Nem. Egy márkát adott nekem s nevetve mondta: Az is válasz, ha valaki nem válaszol. Egész este ott ült és bámulta a nőt, valamint kísérőit. Tizenegy órakor felállt és odalépett a nő asztalához. A sárgaruhás hölgy hűvösen fogadta, de a két ur, akik vele voltak, kellemetlen kérdésekkel bosszantották Vladimírt és nevettek rajta. Néhány percig ott maradt; amidőn viiszszatért, figyelmeztettem, hogy valaki sört öntött felöltője egyik zsebébe. Levetette és dühödten nézett a cirkuszi hölgy asztala felé. Megszorítottam a kabátját s ő mosoly ogva szólt hozzám: Köszönöm, rabszolganő! Felhúzta felöltőjét s én titokban végigsimitottam a hátát. Leült, szórakozott volt. Egyik barátja újabb sört rendelt. Én fogtam a korsót és T. korsóját is el akartam vinni. De ő azt mondta: nem, és a kezét a kezemre tette. Erre az érintésre szinte lecsuklott a karom, ő észrevette és azonnal visszahúzta kezét. Lefekvés előtt térdenállva imádkoztam érte kétszer is. És boldogan csókoltam meg kezemet, melyet az ő keze megérintett. III. Egy alkalommal virágot ajándékozott nekem, egész csomó virágot. Egy virágárus asszonynál vette őket, mikor bejött; frissek voltak és vörösek s az asszonynak nem volt többje belőlük. T. ott hevertette a virágokat maga előtt az asztalon. Egyik barátja sem volt most vele.
