Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-09-22 / 38. szám - Irodalom, művészet • Komlós Aladár: Irodalmi napló - Egri Viktor: Hogyan dolgozott Zola
I ftOALOM, MVVÉSZET Irodalmi napló Az idő és az ideál. A múlttal találkoztam a napokban. Megdöbbentő volt! Egy idegen bolygó lakói nem lennének idegenebbek. Hova rohantunk nyolcvan év alatt!... Hugó Károly „Báró és bankár“ cimü drámája került kezembe véletlenül a nanapokban, Hugó Károlyé a magyar irodalom legszerencsétlenebb és legkülönösebb flótásáé, a bolygó zsidó ritka példányáé, aki három nyelven és három országban hajszolja hasztrlanul a fi?ért mig végül lelke megzavaródik, üldözött zseninek hiszi magát nagyzási hóbortjában uj tudományokat és művészeteket talál fel, a Hugólogikát, a politikai kémiát és az autómimikát. A nemeslelküségnek micsoda versenye folyik ebben a „szomorujáték“-ban! A hősök nem is egyebek, mint a nemeslelküség megtestesitői. Nem ismerik az ingadozást, nincsenek érthetetlen s valahonnan az idegek mélyéről eredő szimpátiáik és antipátiáik, — mint testünket a földi gravitáció, úgy az ő lelkűket egyedül az erkölcsi törvények vonzási ereje kormányozza. A hála itt feltétlen erkölcsi parancs s a szerelemhez érzékiség porszeme sem tapadhat. A báró párisba szöktet egy urilányt, egy ideig együtt is élnek ott, de nem tudom hogyan, mert mikor évekkel később a leány szemére hányja a csábítónak, hogy „kéjsóvár“ volt, mert csak kecseit szerette s nem önmagát, a kéjenc igy felelt: „Egyedül tennmagadat szerettelek; nem kecseid bíbor orcáit, hanem angyali lényed lelki bájaid legbensőbb velejét kerestem, mely az erény kemény héjában rejleni látszott“, majd: „én bünposványba akartalak sülyeszteni? mikor, óh, mondd, mikor adtam a legcsekélyebb erkölcstelen tett által a a kéjvágy legparányibb jelét, — mikor zavartam ártatlanságodat egyetlen tisztátlan lehellet által? Mikor gerjesztem fel gyanúdat a kéj egyetlen gondolatja által?“ A bárót egykori jótevője, az agg bankár is megvádolja, hogy amióta gyökere a buja nagy világ laza földjébe lön átültetve, a tözzsel együtt osztatlansága is elhervadt, — csak a pajzán fiú marad meg, ki azonban kéjenccé fajult el. Mire Arthur: „Uram, ne több ily sérelmet, vagy —.“ Igazán paradicsom lehetett ennyi nagylelkű ember közt élni, ahol a bankár nem akarja túlélni „becsületjének elvesztését, azaz: hibáján kiviil bekövetkezett anyagi bukását, ahol a hálás báró nagybetegen siet jóltevőjének segítségére, ahol az öreg férj az ifjú szerelmes javára, ez pedig a törvényes hitves kedvéért nagylelkűen kész lemondani a szeretett nőről. S valóban, a konfliktust itt csak idegen ármány okozhatja (gonosz emberek, akik valahol a periférián élnek), még inkább pedig félreértések és a sors véletlenei. Mikor például a dupla nagylelkűség segítségével már-már megoldódik a bankár, a felesége és a báró házassági háromszögének problémája, de a báró hirtelen felszakadt sebének következtében meghal, Adél igy kiált fel: „Arthur! (Élet nélkül ledől Arthur holttestére,)“ A bankár az egyetlen, aki életben marad. Utolsó szavai: „Engedd, óh, ég, hogy tisztelve hunyjak el s csendesen pihenjek kedveseim oldala mellett.“ Az uralkodóvá lett „kéjenc“-ség korából, a „bűn posványá“-ból megdöbbenve nézi az ember ezt a képet: lehetséges, hogy ekkorát változtunk volna két-három nemzedék alatt? Azt hiszem, az emberek 1848-ban sem voltak olyanok, aminőknek Hugó Károly rajzolta őket, csak szerettek volna olyanok lenni. Nem is mind. A müveit emberek kis köre azonban mindig kitalált valami ideált (amely néha a rossznak az ideálja is lehet) s abban leli szórakozását, hogy a megvalósításával kacérkodik. De igazában minden korban Hogyan dolgozott Zola A naturalista regényírás műhelytitkai. Le Blond, Emil Zola veje, aki a nagy francia mester összes munkáinak gyűjteményes kiadását előkészítette, páratlan hozzáértéssel nyúlt Zola Írásbeli feljegyzéseihez, hogy megfelelő kommentárokkal lássa el az egyes köteteket. Az irodalmi hagyaték nagyságára jellemző, hogy csupán a „Trois Evangiles“ három kötetét Zola 3106 tulajdonképpeni kéziratoldalon irta meg, de előkészítéséhez 3162 oldalnyi kézirat kellett. Le Blond keresztülrágta magát ezen az értékes kézirathalmazon, hogy a lényeget öszszefogja a széljegyzetekben, melyek nemcsak a naturalizmusról nyújtanak tiszta képet, hanem értékes adatokkal belevilágítanak a múlt század irodalmába. A kommentárok azonban nemcsak az irodalom történész számára jelentenek nagy értéket, hanem minden olvasó számára, aki valaha Zolához nyúlt és élvezettel forgatta a Rougon-Macquart család grandiózus történetét, a Három város örök rajzát, melyekben a múlt szazad Franciaországának és Európájának szociális tükörképe vetődik elénk. A párisii nemzeti könyvtárban őrzött kéziratrengeteg egy nagy szellem szociális lelkiismeretéről tesz tanúságot és ezen túl egy alkotó művész hangyaszorgalmáról, melyhez fogható azóta nem mutatkozott. Aki Zola feljegyzéseinek értékét meg akarja Ítélni, annak előbb tisztában kell lennie azzal a módszerrel, amellyel Zola megírta regényeit. Amint Zola gondolatban leszögezte uj feladatát, legelébb egy csoport embert kezdett megfigyelni, azoknak minden cselekedetét, viszonyukat a környezetcsak egy-két ember valósítja meg az ideált, a többi puszta pózokat kap el belőle, a legnagyobb többség pedig évezredeken át nagyjából ugyanaz a keverése marad jónak és gonosznak, kapzsisági, szerelmi, hatalmi, vallási és szeretet ösztönöknek, föltett elveknek és pillanatnyi hangulatoknak. De mivel az irók, többnyire, a müveit emberek közé tartoznak, nagy a hajlandóságuk arra, hogy úgy rajzolják hőseiket, mintha koruk ideálja már megvalósult volna bennök. Persze az ilyen emberábrázolások csak addig hatnak meggyőzően, mig él a mögöttük levő ideál, azután már csak furcsa pózokat látnak az előbbi ember helyén. Az az iró, aki bedől kora ideáljának, elpusztul korával együtt, Ma van nak irók, akik a hamis idealizálás veszedelmétől úgy akarnak megmenekülni, hogy hőseiket nem felfelé, hanem lefelé idealizálják. Az ő ideáljuk az ideáltalan ember. Nem veszik észre, hogy ez époly múlandó és hamis ideál, mint a Hugó Károlyé. Komlós Aladái. hez, s a miliő szociális adottságait. — Nyomban dokumentumok kutatására indul, amelyekből tényeket és eszméket meríthet. Miután mindig egymaga dolgozik, titkár vagy munkatárs nélkül, kénytelen minden könyvet elolvasni, mely témájának problémáit érinti és ezeket a könyveket ellátja további jegyzetekkel. Mindig kérdéseket intéz magához mialatt kutat, felkeresi azokat a helyeket, ahol regényének eseményei előreláthatólag le fognak játszani és nap-nap után apró lapokon feljegyzi, mit látott és mit figyelt meg. Mindaz, ami közben agyába ötlik, az is a jegyzetek közé kerül. Mielőtt Zola a „La Béte Humaine“ című vasutasregényének megírásába fogott, egy szakmérnök kíséretében a párisi Saint-Lazare pályaudvart keresi fel, beutazza az egész útvonalat Le Havre-Ig magán a mozdonyon és a tájleirásoktól kezdve a vasutasok egyenruhájáig, a vonatok szagáig, a munkások hálóhelyiségéig mindenről a legaprólékosabb jegyzeteket készít. A tulajdonképpeni alkotómunka csak azután kezdődik, amikor ezzel a kutatással, amelyet az iró jónak lát, elkészül és valamennyi dokumentum összegyűl. Előbb tehát úgyszólván asszimilálja a készülő munka materiális részét. Azután valamennyi megfigyelés' és gondolat felhasználásával hozzáfog egy vázlat elkészítéséhez, amely már rövid foglalata az egész regénynek. Ebben a vázlatban a rendszerint még névtelen személyek abstrakt jelenségekként kerülnek elénk és cselekedeteiket nem emberi indulatok mozgatják, hanem az elgondolt eszme. Csak lassan kerül élet a koncep
