Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-09-22 / 38. szám - Laczkó Géza: Csókolni
Csókolni Irta: Laczkó Géza Nagy vacsora utáni nagy vita dühöngött a jegyző ur asztalánál, amely körül csak férfiak ültek, mindnyájan helybeliek, egy volt köztük pesti, egy kövér kereskedő, aki nem igen tudott hozzászólni a szőnyegen veszett tempóban forgó tárgyhoz. A körorvos most olvasott el nem rég egy világhíres könyvet a háború borzalmairól, a jegyző pedig a múlt héten járt Pesten, ahol megnézett egy színdarabot, amelyben lövészárok, pergőtűz, roham volt hivatva felkorbácsolni a nézők petyhüdt idegeit. Erről folyt a szenvedelm.es szó, meg a háborúról általában. Mindenki tudott valami rémségeset vagy vicceset mondani személyes harctéri tapasztalatairól. Csak a kövér pesti kereskedő hallgatott nekipirultan, feszengve, de mikor aztán a segédjegyző is elmondta a maga mondókáját a szétlőtt gulyáságyuról s elcsitult a hasrengetö nagy nevetés, megszólalt halkan, szerényen: — Az urak most talán ki fognak nevetni. Én nem voltam katona, de egy harctéri gránát szele egész Pestig ért s ott nyomorított meg egy budai kis kávéház asztala mellett. Ezerkilencszáztizenhatban történt. Télen. Zárás után hazamentem, megettük azt a kis vacsorát a feleségemmel, aki már hónapok óta nagyon különösen viselkedett, nem volt annak, kérem, egy szava sem hozzám, úgy mentem mindig haza, mintha börtönbe mennék, nyomasztó volt a levegő és tessék elhinni, nem tudtunk egymáshoz egy szót sem szólni. Én úgy éreztem mindig, hogy egyszer csak ránk esik a mennyezet és eltemet. De nem értettem meg az egészet. Nem lehetett otthon maradni. Mondtam a feleségemnek, menjünk át a kávéházba egy feketére képeslapokat nézni. Az asszony némán bólintott. Fölkerekedtünk. — Ott ültünk aztán a kávéházban egy-egy fekete előtt, a sok képeslap között. Nem beszéltünk. Lapoztuk a lapokat. A kávéház fütetlen volt, nem volt szén. A gáz roszszul világított, a gázgyárnak sem volt szene. A fekete rossz volt. A kedvem is az s az asszony hallgatott. A lapokban képek: felvonulás, állások, gázmaszkos színészek, hősi halottak galériája, gránáttölcsérek, spanyollovasok, csak éppenhogy vérszag helyett petróleumszaga volt az újságoknak. — Még vagy hatan-heten lehettek a kávéházban. Két nyüszlett sovány öregember billiárdozott, két tüdöbajos írnok kártyázott, egy ép, erős, nyilván fölmentett ur átlátszóvá ijesztett bécsiszeletet vacsorázott s négy szál cigány keserves halott nótákba igyekezett életet rezgetni. Kint süvöltött a szél és jeges havat verdesett a pállott ablakokhoz. Mintha csak, kérem, az elkárhozottak várták volna a Styx, ugy-e, a Styx partján a megváltó pesti propellert. — Nekem nagyon fájt a szivem, illetőleg valójában a lábam fájt, a fájdalmas lúdtalpain, kérem, de ennek csak örültem, mert ezért nem kellett kimennem a frontra, mondhatom azonban, fájdalommal gondoltam most rá, hogy nem mehetek. Igen, kérem, egy ilyen kereskedőnek is vannak hősi pillanatai. Abban a pillanatban szerettem volna felugrani, megállni szilárdan a fájós lábamon, elorditani magamat, hogy elég volt, akkor még nem tudtam, hogy a háborúból volt-e elegebbem vagy a feleségemből, kivágni Pétain marsai a csorbái állomáson. (Oppenheimer Sári, Losonc, felvétele.) Losonc kereskedővilágának gyásza: Id. Kohn József temetése. (Bergtraum Dezső felvétele.)
