Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-09-15 / 37. szám - Krónika • Karinthy Frigyes: A tolmács - Sebesi Ernő: Ujabb adalék az alkotás és a millió viszonyához, különös tekintettel a kisvárosi ember lélektanára avagy: Nemo est propheta is sua patria

k R O VI k \ A tolmács Apró történet a háhorubíl Az illető számára, akitől hal’ottam bejelentem a copyringhtot, amennyiben valaki észrevenné, hogy milyen bűbájos kis legyfelvonásos idillt lehet csinálni be­lőle. Kékszemü, ábrándos szőke fiú a törté­net hőse. Afféle költőiélek, civilben fi­­lozopter, sok nyelvet tud. Ennek kö­szönheti, hogy közlegény létére nincs mindig a fronton — szükség van rá a tisztikarban, tolmácsnak használják. Lengyel városba érkezik az ezred, es­tefelé. A tisztek közül néhányat elhe­lyeznek a kastélyban — lent, a föld­szint egyik traktusában, ott ragad velük a tolmács is, maga se tudja, hogyan. Kényelmesen berendezkedik a lefekvés­re, -könyveket pakol ki, olvasni kezd Egy óra múlva kivágódik az ajtó, li­hegve, kipirosodva rohan be egy száza dós. — Hé ... izé ... hogy hívják — igaz? hogy maga tud lengyelül? — Jelentem alássan, igenis! — vágja magát kaptákba a fiú. — Alsó, azonnal jöjjön velem! Nagy léptekkel sietnek végig a folyo­són. Egy ajtón át sötétedő kertbe ér­nek — a kerten túl majorság-féle. Apró házikó ablakában meglepően szép, fia­tal, lengyel leány. Újabb adalék az alkotás és a millió viszonyához, különös tekintettel a kisvárosi ember lélektanára avagy: Nemo est propheta in sua patria 1. Nagyon kérlek, nyájas olvasó, ne ijedj meg e fölöttébb hosszú és látszólag tu­dományosan nagyképü címtől. Eszem ágában sincs senkit a száraz esztétizá­­lás mondanivalóinak labirintusába be­csalni, inkább csak rá szeretnék mutatni valamire, amire bizonyára te is gondol­tál, csak ezer halaszthatatlan tennivalód mellett nem jutottál hozzá, hogy ezt igy leszögezd, mint lelkiismeretes kisdiák gombostűvel a furcsábbnál furcsább bo­garat. Arról van szó, hogy „Kisvárosi balla­da“ cimen novellát Írtam, melyben töb­bek közt ez az alábbi részlet olvasható. (Szabad kérnem egy kis figyelmet?) 2. „Éjfél után vagyunk. A kávéházak ab­lakain most leszalad a redőny. Érdekes, egészen másképp hangzik ez, mint nap­pal. Ez valahogy kihivóbb. A torony­ban egy vézna fénysáv táncol. Biztosan a harangozó fülkéje. A rendőr a park mellett szundikál egy pádon. Most riadt föl. A bebicskázott neveket betűzi a pá­don. Megyünk haza. Szépen, szabályosan jön utánunk a visszhang. Sehol egy lé­lek. Befordulunk az első mellékuccán. — Halt! — kiált a százados. — Itt álljon meg! És mondja, úgy, ahogy dik­tálom, lengyelül, ennek a hölgynek! A fiú engedelmesen meghajtja magát. — Tehát — jó estét, gyönyörű virág­szál. A fiú fordítja. A lány elpirul, nevet, melegen néz a tolmácsra. A százados diktál. — Hogy tetszem magának? A fiú fordítja, a lány nevet, vállat von, aztán gyorsan bélint. Most igy megy egy darabig, heves szerelmi vallomás. A fiú mindent lefor­dít, a (lány eleinte vonakodik, aztán fel­enged. Öt perc múlva a forró „szeretsz?“' kérdésre gyengén rebegi el a boldogító igent. A százados majd kiugrik a bőréből, Most mondja neki ezt: egy éra mulvá gyere át a kerten, figyeld, hogy hová megyek most, a szobát — oda gyere be érted? A fiú fordítja, szórul-szőra. A lány gyorsan bólint, hogy érti — aztán felugrik, elszalad az ablaktól. És egy óra múlva pirulva, fátyolosán, felhevülve lopózik be, kerten át, házon át, folyosón át — a kékszemü, szőke közlegény, a tolmács szobájába. Karinthy Frigyes. — Te, hallod? — mondja a barátom. És oldalba vág. — Nem hallom, de érzem. — Mit? — kérdi rémült szemmel. — Hát az ütést, mondom. — Mit akarsz tőlem? — Még mindig nem hallod? — Mi van veled? Most már aggódva nézem. — Hát azt a sikolyt. Még mindig nem hallod? — Hallucinálsz? — Ne viccelj! És előre siet. Hirtelen megáll. —■ Itt gyilkosság történik — mondja ellenmondást nem tűrő hangon. — Hol? — kérdezem, most már meg­rémülve. — Hé! Rendőr! Rendőőőr!! — Mi van veled? — érdeklődöm újból, most már még jobban nyugtalankodva. —- Rögtön megtudod. Most se hallod? — És újból oldalba üt. — Most már igen. Valóban. Egy el­nyújtott sikoly. — Ez már egy utolsó sikoly — álla­pítja meg szakértelemmel. Most ért hozzánk a rendőr. — Mi van itt kérem? — És gyanúsan néz ránk. — Jöjjön csak velünk, — intézkedik a barátom és már rohanunk a sikoly irá­nyában. Mind a hárman. — Mi van ott kérem? — sürgeti a kér­dést a rendőr. — Én már a vér szagát is érzem —■ ordítja a barátom. Alig bírjuk követni. Ahogy rohanok mellette, megborzadok. Egész exaltáltnak látszik. — Most már esküdni mernék, gyilkos­ság lesz. Ki lakik ott? — És felmutat egy kivilágított ablaksorra. — Strélinger, a fűszeres ■— mondom. — Most megint... hallották? —- Igen, igen — dadogom. — Mintha elevenen nyúznának vala­kit —- gondolja a rendőr. — Hogy él a feleségével? — Ki tudja azt? — mondja a rendőr lihegve, mert nem bírja a tempót ő se. — Múlt héten születtek ikrei — vilá­gosítom föl, de érzem, hogy ez nem érv, se pro, se kontra. — Mindenesetre kikészítem a revol­vert — hallom a rendőr hangját. — Nagyon helyes. És már fönn va­gyunk a lépcsőn. — Fogadni mernék, fojtogatás volt. Egyszer Budán tanúja voltam egy ilyen... többet nem hallok. Hátid kul­logok a meredek lépcsőn. — Hol vagy? — jön le értem a lép­csőn a hang. — Jövök már, — kínlódom. Végre ott vagyok. Ebben a pillanatban ugyanaz a sikoly, egész közelről. — Ez már a hörgés. — És ’ etöri az ajlót. Az első szoba sötét. Tovább roha­nunk. Végre benn vagyunk. Óriási konsternáció. A szobában egy kedélyes társaság. Strélinger, a fűszeres éppen befejezte a mondatot: — Nahát, édes Irmuskam, nem is mondhatom neked, hogy te ma milyen szenzációsan csináltad ezt a koleraturát, különösen ezt az utolsó túrát, azzal a kitartott hanggal — nahát egy kész mű­vésznő vagy, Irmuskám. *. Most ránk néznek. Az első pillanatban azt hiszik, hogy valahol megkergettek bennünket. De mit keres itt akkor a rendőr?! Még nagyobb zavarban vannak, mint mi. — Mivel szolgálhatunk? — kérdi a házigazda. És csak úgy reszket a zavar­tól és az izgalomtól. Bocsánatkérések között, mümosollyal, tapintatosan dadogva, s amennyire lehet, részletekben távozunk.“ 3. (Engedd meg, nyájas olvasó, hogy megköszönjem neked, ha- esetleg követ­tél volna a türelmeddel.) Na és most számítsd ki, akár fejben, akár képlet segítségével, hogy egy húsz­ezres lakószámot alapul véve, ha csak húsz dilettáns énekmüvésznőt és átlag .

Next

/
Thumbnails
Contents