Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-09-15 / 37. szám - Kosáryné Réz Lola: A füst
1. Eclgar Wallace, az idegek Cézárja, akinek regényei több példányban forognak közkézen, mint a biblia. 2. Nimzowitsch, a karlsbadi nemzetközi sakkverseny győztese. adással lépett a konyhába újra. Eltűnt Jóska szemei elöl. Jóska uj gyufaszálat vett elő s újra odafordult, hogy meggyujtsa, de már lényegesen lágyabb hangulatban, mint azelőtt. El kellett vetnie magában azt a gondolatot^ hogy Manci üreislelkü, kacér teremtés. íme, ilyen korán reggel már a konyhában dolgozik s közben sir... Mi baja lehet? Eh, mi közöm hozzá? De míg a gyufával bajlódott, Manci újra megjelent — olyan sűrű volt a konyhában a füst, hogy pillanatokra is alig lehetett bírni — és újra megtörülgette a szemét. — Kisasszony! — mondta a szakácsnő. — Menjen be már, ha jót akar. A tészta úgysem sül meg. — Ördögöt megyek be — felelte mérgesen a könnyező angyal, de ezt Jóska nem hallotta. — Azért se megyek. Jóska most már egyáltalán nem gondolt a cigarettájára. Csak Mancit nézte. — Szegény drága szerelmeim! — gondolta. — Hogyan dolgoztatják otthon! Ha az enyém lenne, dehogy engedném, hogy csak a kisujját is megmozdítsa! Az ölemben fog ülni egész nap. Még a húst is én vágom fel a számára. Manói újra nagyot sóhajtott, újra bement. Jóska nem mozdult a helyéről. Várta. Láthatja-e még. A szél közben kissé enyhült, Manci kibírta addig, mig a második tepsi ugy-ahogy megsült, de aztán hirtelen akkora feketeség gomolygott elő a tűzhelyből, hogy valósággal futva menekült ki a levegőre. — Itt van megint! — dobbant meg Jósika szive. -— Most még jobban sir! Egész délelőtt nem ment le a pályára, hanem ott ült a lépcsőn és várta Mancit, Manci meg is jelent, átlag ötpercenkint. S mindig sirt. Mire delet harangoztak, Jóska elfeledte iaz egész háromnapos históriát, minden egyebet, csak az órát nézte, az időt sürgette. Tudni akarta, mi lehet azzal a leánnyal. Ki bántotta? Miiért sirt? Fantasztikus gondolatai voltak. Hozzá akarják kényszeríteni valakihez? Öt órakor Fekete Jóska volt a legelső vendég Mianciéknál. Bekopogott. Korán van? Legyen. Kidobják? Már azt sem bánta volna. Elhatározta, hogy akkor sem megy. Törik-isziakad, beszél Manóival. Beszélnie kell. -És beszélt. Manci a kertben volt. Még a délelőtti ruhájában. Lampionokat akasztgatott a fákra. — Maga ilyen korán jön? A szeme úgy felvillant, mintha máris égtek volna a lampionok s azoknak a visszfénye égne benne. — Mi baja volt, Manci, drága? Manci nem hallotta Jóska kérdését, Jóska nem hallotta a Manciét. Különben is egyszerre mondták. S a következő pillanatban, amint egymásra néztek, már nem is kellett egyetlen szót sem mondaniuk. Csend volt. A lombok eltakarták őket. A szél bolondul fújt még mindig körülöttük, himbálta a gallyakat, gúnyolódó nótákat dudált a fülükbe, ijesztő téli emlékeztetőt... Mit törődtek volna vele? Pedig hát a szélnek köszönhettek mindent. A füstnek, amit a szél vert-le a konyhába.
