Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-10-21 / 3. szám - Rácz Pál: Marika
Lehmann kapitány, a Gráf Zeppelin első tisztije. Az asszony nekivágván merész lett. — Persze, persze, maga, barátom a múltai számolja, a mi bohóságunkat, a mi tavaszunkat a mi úgynevezett első szerelmünket... — Nevetni kezdett, mig Balázs csodálkozó tekintettel nézte. — Ugye csodálkozik, hogy van merészségem felidézni a múltat, a kettőink multiját, azit, ami bennünket összekötött, de amit egy ember, az én uram olyan gyorsan, oly alaposan szétszakított. .. Látja, én elfeledtem, régen volt... és én most boldog vagyok, nagyon boldog vagyok... És meleg öleléssel szorította magához a szobába lépő szöszke fejű fiacskáját, kinek bámész szeme kedves naivsággal akadt fenn a komoly szemű tanítón. — Őr vendek rajt! — mondta bánatos őszinteséggel Állmos. — Örvendek, hogy első szerelmünk nyomai el-A Krassin visszaérkezett Leningrádba. Samoylovicsot, az expedíció vezetőjét üdvözli a felesége. halványodtak, aztán kivesztek. Örvendek, hogy nincs belőle, se itt, se ott, semmi ... Az enyémben sötétség maradt, a magáéban, Marika, boldogság költözött... Jó lakó .. . Mondom, örvendek neki... Az asszony e szavakra a torkához nyúlt. Arcán valami belső tiltakozás adott le alig látható jeleket. Nem ezt várta ettől az embertől. Mást várt. Belső sírást várt. Kétség beejt őt, visszakönyörgőt. .. Álmos azonban tompán folytatta: — Higyje el, Marika: a nagy természet szótlansága, a szalmatetejü falu, az édes, nyugodt magány, a tunya pihenés, szivemnek, lelkemnek orvossága volt. Higyje el, nekem már nagyon régen volt, már nem érzek semmit, de semmit... Felállott. A nyárvégi délután estébe hallott már. A cseléd lámpát gyújtott a terpeszkedő asztal fölött; Marika pedig ismét csak mosolygósán, kedvesen, boldogan búcsúzott. Éppen úgy, mint tíz év előtt, amikor a kezét nyújtotta. — Isten vele, barátom! ... Álmos kifordult az ajtón. Lassan haladt végig a téglás tornácon. Mintha egy el nem hangzott visszahívást várna. Már az utcára ért, amikor csak úgy,, önkéntelenül bepillantott a csipkefüggönyös ablakon. Bepillantott, de hirtelen visszakapta a fejét. Szivenmarkolta az, amit odabent látott. Marika sirt. .... Álmos e visszaemlékezésre felocsúdott. Már egészen beesteledett. Nehéz sötétség vette körül a nedves falu kis szobában. Gondolatai ismét visszavitték a múltba, a kicsi, köves városkába, a szülői házhoz, egy édesanyához, akinek most sovány elnyűtt vállán harasztkendö tartja a meleget. Vissza vitték Marikhoz, a mosolygó, a boldog fiatalasszonyhoz; nem ahhoz, aki sirt, óh, nem ahhoz... Tapogatva kereste meg a hideg díványt és végigdőlt rajta. Fázott ,érezte, hogy nagyon fázik, de gondolatai még ekkor sem voltak itthon, mert vacogó fogai között halkan mormolta a* rájaboruló sötétségnek: — Nem igaz! ... Marika akkor hazudott,. .. nagyon hazudott... Eckener Hugó dr. a Gráf Zeppelin parancsnoka.
