Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)

1928-10-21 / 3. szám - Móricz Zsigmond: Szabadulás

A prágai házibeomilás. Tiz perccel .a szerenasétleinség után az első munkás a romhalmazra megy.

De ez í'élkézzel elkapta a karját s megpenderi tette a legénykét, hogy az körülfordult s térdre bukott.

Nem, fiam, — mondta aztán — nem vagyok gazember: nem csinálok én neki bajt... De értsd meg: az eleven húst a betegtől el kell vágni. ..

A legényke megszégyenülve tápászkodott fel, megfordult, hogy elmegy, de mikor a kiskapun meg akart lépni, hirtelen elfogta a bánat -s nekidőilt a kapufélfának ... ezt is az István udvarából hozták ... -s keservesen elkezdett zokogni...

Az apja kicsit nézte, akkor odament hozzá s a vállára tette a kezét A gyerek azt hitte, hozzábékül az apja s még hevesebben zokogott fel.

Az ember meggondolva, lassan igy szólt:

— Nézd csak fiam ... amit én most mondok: te meg nem érted ... De húsz vagy harminc esztendő múlva vedd elő az emlékezetedből s jusso eszedbe, amit most mondok... Az eleven húst a betegtől el kell vágni... érted-e-! ... mert ha le nem vágod a beteg húst az elevenről: megrothad az eleven is ... De pedig az -élőnek élni kell, az erősnek, akibe még vér van, akibe még jövendő lakik . ..

— Kit akar kend elvenni? — zokogta a fiú.

A gazda hallgatott. Akkor meggondolta, megmondta.

— István bátyád feleségit, a Zsófi nénédet........

Annak az ura is sirni fog... De hát... mit lehet tenni... A te anyádnak mégis ott vagy fia, te; ő pedig menjen szépen a koporsóba ...

A fiú kifordult a kapun, nem nézett vissza, nem köszönt az apjának, elment.

7.

A gazda ott ült egy tőkén az uj ház ellőtt. Fejét tenyerébe hajtotta.

Ott ült egész este, senki se nézett felé. Az ágyát nem hozták el, ruhája sem volt. Gondolta, kár volt egy kicsit ravasznak nem Lenni.

De minek az? Nem embernek való a ravaszság, csak a gyengének. Gyengének -fegyvere a ravaszság.-Mikor a csillagok mind fenn voltak s meg is éhezett, felállott. Elment a falu tulvégire, Istvánékhoz.

István nem volt benn a házban, kinn volt az istállóban a lovainál, mert nem volt most kocsisa.

Az asztalon volt tányér két személyre.

— Jó-estét Zsólfiikám, angyalom — mondta a gazda.

— Nagy isten, hogy jön kend most ide.

A gazda mosolygott.

— Hát, érted gyüttem.

— Én értem?

— Érted! . .. Pakolj... Kész az uj ház ... Én is készen vagyok.

— Mi történt?

A gazda leült s csöndesen elmondta.

— Hát hogy gondolod Zsófi?

Az asszony azt mondta:

— Csak feltálalom a vacsorát -ennek az embernek, osztán haza megyek édesapámékhoz.

István belépett.

— Jó-estét bátyám.

De ez meg rázta a fejét:

— Nincs jóestét István. .. Bár nekem van. neked nincs ... Viszem a feleségedet.

István, a hektikás fekete ember -e-1 sápadt, aztán az arcát vér futotta el.

— Mit beszél?

Gyerekekkel nem tudtad magadhoz kötözni: mert aiz anyának ez az egy van, ami köti... hát ebbe imán bele kell nyugodnod . ..

— De aki istene van! — kiáltott István s kést kapott az asztalról...

Az ember azonban felállott, s elkapta úgy visszafele kézzel a kést markoló kezet s kicsavarta belőle a szerszámot.

— Csend legyen!... Akárhogy is, mint is: tudd meg!... ez neked is, nekem is, az én feleségemnek is: gyógyula ...

István leesett egy székbe s maga el-é meredt.

— Mert nagy betegség, ha féreg rágja az eleven ember testét; de nagyobb, ha a hazugság eszi meg a lelkeket... Gyerünk Zsófi.

Az asszony gyöngéden, szokott sziveskedé sével mondta az urának:

—- A kamerát csukja be kend, a kulcsokat akassza

A Brem-en visszaérkezik Németországba. A repülőgép Bréma kikötőjében.