Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-12-23 / 12-13. szám - Tarka krónika • Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim - Harsányi Zsolt: Szepes
Tarka krónika Hölgyeim és uraim mindig eröltetettnek és triviálisnak tartottam azt a bizonyos viccet, amelyben Schwarcz, aki leesett a negyedik emeletről és véletlenül életben maradt, arra a kérdésre, hogy mit érzett zuhanás közben, hogy a második emeleten, a Weiszéknál égett a villany és ő azon tűnődött zuhanásközben, hogy ugyan mit csinálnak a Weiszék ilyen későn, miért nem alusznak? Pedig ez nagyon helyes és jó vicc, ma jöttem rá. Ma délután ugyanis majdnem szórólszóra megtörtént velem. Repülőgépen ültem ma délután, az ismert pesti cég reklámgépén keringtünk a város fölött. Már jócskán sötétedett, mikor visszafordultunk a mátyásföldi állomásra — magasból alig lehetett látni valamit. Én elől ültem, jól leszijjazva, mögöttem a pilóta. Könnyű, gusztusos sportrepülőgép, áhítattal élvezem lebegő siklását, — a berregésen túl hallom szinte -a csöndet, ami körülvesz — egész lelkem belevész a Szárnyas Embernek, hatezeréves kultúránk legnagyobb csodájának misztériumába: egyszóval: magasztos, fenséges hangulatban vagyok. Egyszerre villan valami — oldalt fordulok és azt látom, hogy a balszárny vége lángokban áll. Szikrák, lángnyelvek «csapnak elő alóla. Most képzeljék. Egy pillanat alatt tisztában voltam (legalábbis véltem lenni), mi történt. A fényreklám villanyvezetékében nyilván rövidzárlat esett, a szikra meggyujtotta a szárny vászon-boritékát. Végünk van. Egy perc múlva lángokban fog állni az egész gép, további egy perc múlva ■bukfencezve zuhanunk lefelé. így képzeltem. De nem ez történt. Szépen, simán leszálltunk és a pilóta megmagyarázta, hogy a lángot ő maga csinálta — magnézium-fényszórót gyújtott ki a szárny •alatt, hogy a sötétben kikeresse a leszállás helyét. Az lobogott úgy, mintha .a szárny égne. De most nem ez a fontos. A fontos és tanulságos a következő: Addig, amig nem volt semmi baj, tele voltam a legfenségesebb érzésekkel, gondolatokkal, vágyakkal és félelmekkel — metafizikus látásom volt, életről és halálról. Abban a pillanatban, mikor ez a dolog történt és én azt hittem, hogy most végünk van. egyszerre olyan közönséges és buta lettem, mint egy... nem is tudom micsoda. Mint egy Schwarcz. Pontosan emlékszem, mit éreztem. Azt mondtam magamban, majdnem hangosan: „kámpec“ és hozzátettem, igen értelmesen, na, kellett ez neked, pupák? így, pupák. Soha nem szoktam ilyen hülye szavakat használni, hogy pupák, pláne magamról. És nem élet és halál és másvilág — egyetlen világos érzésem és gondolatom az volt, hogy ugyan mi a csudának ég az a sok villany az Oktogon-téren? Mit csinálnak a Weiszék? Mért nem alusznak? Még nem meséltem el a csicsergő majmot? Most azt hiszik, viccelek. A hazug embernek meg a költőnek nem hisznek — még mindig nem jöttek rá, hogy a valóságot éppen hogy csakis a költő ismeri — a közönséges ember csak rajta keresztül. Bezzeg az éneklő kutyát mindenki elhiszi, mert azt mutogatják az orfeumban. Holott az én majmom, egy barátom tulajdona, sokkal hihetőbb és észszerűbb okoknál fogva csicsergett. Öthetes korában került fogságba és azóta, inig meg nem vették, kanárikereskedésben nevelkedett. Szegényke, nem hallott, nem látott maga körül mást, mint illegő, ugráló, fütyörésző és csicsergő madarakat — tükör nem volt a helyiségben, nagyon természetes, hogy arra a következtetésre jutott, hogv ő egy kanári. Kanárinak képzelte magát. Ha, például én képzelném magam kanárim; azt mondanák meg vagyok őriLe. Meg vagyok őrülve, legjobh esetnen egy hülye vág; ok. egy majom. De mit lehet ilyen esetben egy majomról mondani? Legföljebb ugyanazt. Hogy micsoda egy majom tud lenni egy ilyen majom. Lórika (még hozzá ilyen papagáj-neve volt) nemcsak csicsergett, hanem ugyanúgy viszlekedett, mint egy kanári. Azokkal az affektált, pipiskédé, illegő ugrálásokkal forgatta a fejét, ahogy a kanárik szoktak a ketrec egyik rudjáról a másikra átugrani, rögtön megfordulni, uldalraforditott fejjel. Kendermagot evett és ivásközben úgy emelgette a fejét, minden kortynál, ahogy a madarak csinálják. mikor leeresztik a torkukon a vizet. Azért beszélek múlt időben a Lórikarói, mert az emberi társadalom számára Lórika elveszett. Úgy történt a dog, hogy egy igazi kanári került a házba -s Lórika az első nap, mikor magára hagyták, benyúlt a ketrecbe és letépte a kanári fejét. Lehet, féltékenységből tette, azzal a megokolással, hogy egy kanári elég egy házban. Mindenesetre elvesztette a ház rokonszenvét — odaajándékozták az állatkertnek. Múltkoriban találkoztam vele. Ott gubbaszt, szomorúan, az egyik felső padkán, muki-majmok cikáznak körülötte. Már nem csicsereg. Nem meri bevallani, csak a lelke mélyén borong a bánat, mit jelent meg nem értett dalos madárnak lenni a majmok között. A kort okolja, mely tébolyodott lüktetésében a mohó élvvágynak magáraliagyta és elhallgattatta őt, a tiszta költészetet. Ép ésszel az őrültek házában. Karinthy Frigyes. Szepes 1. A sárga csizma Éldegélt Ujtátrafüreden Klotild főhercegasszonynak egy emeritált udvari alkalmazottja. Nevezzük a nyilvánosság számára röviden Mihály bácsinak. Mihály bácsinak hosszú éveken át egy gyönyörűséges vágyódás élt a lelke mélyén: egy pár sárga csizma. Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, neki lesz egy pár sárga csizmája. Elkezdett takarékoskodni. Már nem egyszer el is jutott odáig, hogy majdnem együtt volt a sárga csizma ára, de mindig adódott valami: hol betegség, hol egyéb. Hozzá kellett nyúlni a pénzhez. Elkezdte élűiről törhetetlen szivóssággal. Végre egyszer semmi sem hiányzott az álom valóra válásához. A pénz együtt volt és Mihály bácsi lement hűséges élete párjával Késmárkra. Ott nagy gonddal, órákig tartó válogatás és alku után megvették a sárga csizmát. Öreg este lett, mire hazaértek. Másnap aztán felvirradt a szépséges nap: a csizma ünnepélyes hordásának napja. Mihály bácsi felhúzta a csizmát és kiment sétálni a frissen esett hóban. Egész családja a kapuig kisérte. Mihály bácsi repesni érezte a lelkét, mikor a hó vidáman és frissen csikorgóit a remek csizma alatt. Ugyanekkor mi történt. Az történt, hogy Szontágh doktor, aki a Tátra legnagyobb vadásza az Ur színe előtt, egy nagy dühös vadkant kergetett le a hegyekből. Meg is lőtte. A vadkan vérezve ügetett befelé Ujtátrafüredre, mögötte ötven lépéssel rohant Szontágh és kiáltozott az embereknek, hogy térjenek ki. mert a sebzett kannal nem ajánlatos komázni. A vadállat pontosan Mihály bácsi felé szaladt és ahogy a közelébe ért, öszszerogyott és elfeküdt a havon. Mihály bácsinak jókedve volt. Fogta magát, ráült a vadkan hatalmas tetemére. Igen ám, de a duvadban még volt valami kis élet. Ezzel az utolsó szikrányi élettel vadul felröffent, lelökte magáról az embert és nekiesvén, rettentő agyaraival hasogatni kezdte, ahol érte. Egy járókelő iszonyodva rohant be Mihály bácsi kapuján és éppen abban a pillanatban, mikor Szontágh doktor egy jól célzott lövéssel végleg megölte a vadkant és megmentette Mihály bácsi életét, ez bekiáltott az asszonynak: — Asszonyság, jöjjön hamar, egy vaddisznó megtámadta a férjét! Az asszony összecsapta a kezét és akkorát sikoltott, hogy az összes ablakok belerezegtek: Jézusmária, a sárga csizma! 2. Gorálok a parketten A gorálokról tudni kell, hogy a Kárpátokban laknak. Furcsa néptörzs, lengyel, morva és német vér keveréke, sajátságos lengyel idiómát beszélnek, amely némettel van vegyítve. Térdig érő inget, kecskebundát és fapapucsot hordanak. Ezeknek a derék goráloknak nemrégiben valami bajuk akadt a hatóságokkal. Elhatározták tehát, hogy küldöttsé
