Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-10-14 / 2. szám - Surányi Miklós: A mágus
A MÁGUS Regény — A Képes Hét számára irta: SC1RÁNYJ MIKLÓS (2) II. Ettől fogva Galeotti minden nap megajándékozta Ambro-siát egynéhány körm-öci aranypénzzel. Az udvarhölgy eleinte jelen volt az alkimista szertartásoknál. Ezt becsületből tette; ez igazolta őt, amiért aranyat fogad el egy idegen lovagtól. Igazi pénzt, spanyol, olasz vagy magyar aranyat el nem fogadott volna semmi könyörgésre; de varázslat, mágia, alkímia utján előállított arany, az más. Azt ők kelten, együttes szertartáson csikarják ki a Világegyetem nagy vegykonyhájából. Ez az ars rna-gna és a szerelem müve. Ezt el szabad fogadni a legelőkelőbb hidalgó feles-égének is. Később már megbízott Galeottiiban. — Tiszta és előkelő lelked a garancia, hogy nem csapsz be engem, mint -ahogy szélhámos varázslók valódi arannyal vezetik félre a bibornokokat, püspököket éis fejedelmeket. Galeotti összekalapálta a körmöci aranyakat és úgy adta át -Ambrosiának. Két hónap alatt elfogyott Mátyás király hagyatéka. A humanista Ferdinánd királytól kivette egy évi járandóságát. Ez ötven arany volt. Egy hónapig abból szállította Ambrosiának a hódolat adóját. Aztán eladta könyveit, ruháinak egy részét, kényes török paripáját, fegyvereit s aranyat és higanyt meg kénnátriumot vásárolt. Később a higanyt és az egyéb nemtelen járulékokat egészen -elhagyta. Fáradt volt, kimerült, nem volt kedve -és türelme az aranyak ötvözéséhez. Azzal ámította el Ambrosiát, hogy sikerült neki olyan aranypénzeket előállítani, amelyek tökéletesen hasonlitana-k a király érmeihez. És úgy adta neki az aranyakat, ahogy elkótyavetyélt drágaságaiért kapta az araboktól. Ambrosia vakon bízott a humanistában, lemondott a formaságról és úgy szedte be tőle az aranyakat, mint egy adószedő. Galeotti -szegényedett, sorvadt, öregedett. Ambrosia virult, gyönyörűséges szép szeme sugárzott a boldogságtól. Aranyos selymes, gyöngyös ruháit az egész udvar irigyelte. Az is feltűnt Barcelonában, hogy Alfonso di Millorca. a király fiatal apródja szép uj paripát vett a sevillai vásáron. Tőre, tollas f öv ege és -aranyos szögekkel kivert arab-bőr csizmája szebb volt, mint a többi udvaroncoké. Az udvarhölgyek halkan suttogni kezdtek és féltékennyé lettek Ambrosiára. Az udvaroncok Alífonsót -rágalmazták. Egy herceget és egy hercegnőt emlegettek. Galeotti büszkén gyönyörködött hiú, páváskodó, pompás kis szennorájában. Ambrosia azonban egyre késett a jutalommal. Kedves volt, gyengéd -és hálás, de az öreg tudós égő szerelmi vallomásaira gúnyosan vagy szemérmében fejtháborodva felelgetetti. Galeotti ismerte -az udva-rhölgyek erkölcseit. Párisban, Itáliában -és Budán egyetmást megfigyelt, sőt, nem kevés tapasztalatra tett szert a maga bőrén is. Mindig gyanús volt előtte az, ha egy szép és nagyravágyó dáma túlságosan v-édi hitvesi hűségét. Tudta, hogy ilyenkor valami titok fedi el a valóságot. Titok, amely a hölgy szive mélyén lappang. Emlékezett arra, hogy egy ilyen esetben a hölgy a saját férjébe lett szerelmes, csak nem merte senkinek bevallani. Hátha Ambrosia iis a hős hadvezért szereti, de szemérme tiltja ezt az udvar léha népe előtt kifecsegni! De a következő pillanatban — -mint tudós és szellemes dialektikus — kénytelen volt messze elvetni ezt a szélsőséges feltevést. Ambrosia férj-e messze -jár, a király nevében vitézül hadakozva, városokat és népeket igaz le, hogy volna módjában ily körülmények között a felesége szivét meghódítani? Arról is hallott egyet-mást, hogy Alfonso di Millorca, a király apródja, eszeveszett -szerelemmel áhítozik Ambrosia kegyei után. De ő ismerte a -szegény, ágról szakadt, gyerekember Alfonsót. Ambrosia nagyravágyó lelke nem botlik meg egy csinos-arcú suhanc éretlen vágyain. Nem tudta elképzelni, hogy az udvarhölgy ilyen együgyű és erkölcstelen -módon kockáztassa jövendő karrierjét. —• Ambrosia vagy az eny-ém lesz, vagy senkié! — kiáltott fel egy lázas éjszakán, szerelemtől izgatott testtel fetrengve ágyában. És bizton bízott a -saját emberfeletti hatalmában, amelyet ördög és pokol segítségével, Ambrosia szerelme érdekében fog felhasználni, mégha -utolsó cseppjét is ki kell ürítenie az ars magna kifogyhatatlan olajos korsójának. III. Ambrosia a királyi vár délnyugati szárnyán lakott. Egyedül álló pavillon volt ez, márványoszlopocskák loggiája futotta körül a kicsiny, -ar-abstilü épületet. Éjszaka volt. A bokrok között a fülemüle sírt, a loggia eresze alatt galambok turbékoltak. Ambrosia virrasztóit. Nem volt egydül!-- Vége a granadai háborúnak, — -súgta fülébe egy fájdalmas férfi-hang. — Szent Isten, — sikoltott Ambrosia. — Férjed megverte a kalifa seregét. Richard kapitány londoni mesterséges embere beszédet mond. (Gyomrában rádióállomás van.)
