Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-12-23 / 12-13. szám - Vozári Dezső: Fabula. A bolyongó. Sirató ének, citerára
/ Messze földre látható kivilágított karácsonyfa (élő fenyő, igazi hóval) a Harz-hegységben. — Ha mi vigadunk, miért szomorkodjék idekünn a sok szentem — jelszóval végigmuzsikálta az összes kápolnát. Tudom, megborzad s keresztet hány magára sok jámbor olvasóm, akkoron, — tudj’ az Ég, — nem vették oly szigorúan, évekig megmosolygott esetként emlegették csupán Keczer Károly legújabb „stiklijét“. Mert volt neki nem is egy, de száz. Ezekről majd másszor Írhatunk, ezúttal, befejezésül, nevek említése nélkül, azt a „kis“ mulatozást akarom csak még megemlíteni, amikor a felvidék egyik vértanú Istvánjának december 26-iki névünnepén reggel nyolc órakor a háziúrnak azzal a parancsával vágták el az összes vendégfogat lovainak istrángját s szedték le s dobálták kútba a hintók kerekeit, hogy hát — Innen ugyan a jövő év bekövetkeztéig egy tapodtat sem tesz kifelé senki, s aki szökni akar, felelősségemre lőj je le a strázsa! ügy is volt, hat nap éséjjel tartott a dáridó, Syl vester estéjén itták a bucsupoharat, ám éjfélkor a háziűr vezetésével templomba vonult az egész társaság, megköszönni az Urnák, hogy baj nélkül engedte elmúlni az esztendőt. S mert közben méteres hó hullott s a hintókna kkülönben sem volt kereke, a lovaknak istrángja, saját huszonnégy szánkójába fogatott a háziúr, minden egyes vendégét meleg bundákba burkolta, pokrócba csavart forró téglát helyeztetett lábaik alá, s újév reggelén bocsátotta csak útra az egyhetes dáridó örömeitől holtfáradtá mulatatott vendégvértanukat. Fabula Vozári Dezső uj verseiből Május volt egyszer, állt a bál a kertek lila máglyáin, aj, ma már csak emlék; szaglott a föld, mint friss hajnali zsemlék, a szellők szint és hangokat kevertek. llangyácska voltam, rendes, dolgos, tiszta; bölcsesség izét szűrtem, szüreteltem; itt állok most kövéren és betelten s céltalanul, mint célon a turista. Te tücsök voltál, húrjaid daloltak, sziszegtek vágyak, zúgtak hallelúják; ősz lett, a gyertyát csendesen kifújják, koplalhatnak majd, kik vidámak voltak. Ha téli trónján föltűnik a hold, én befogadlak tücsköm, hölgyem, lelkem, mit szüreteltem, néked szüreteltem; kincsem a kincsed, vedd és pazarold. A bolyong.0 Hull, hull az este, szurokba ragadt a táj, fáj a sötétség. Fekete a kék és a piros is fekete Ki erre megy, ki arra megy, van vándor s van ki visszafordul, minden mozog, búg, változik, te állsz magadba egyre csak, miként a szikla, változatlan. Láncszemre lánc és mindig újra egy. Völgyek, hegyek, lankák, — mind feketék. Nincs út. Semerre. Nem találom szerelmed Ariadne-fonalát. # Sirató ének, citerára Kiöl a pap megy, kanonok, utána a halott konok Urnában, majd a rokonok. Hol evett, hol meg éhezett, egyszer köpött egy véreset, aztán megállt a gépezet. Lám, lám, az élet sem örök, légy japán, cserkesz, svéd, török, elfogysz, mint fogynak híg sörök a szomjas vendég asztalán, mint pénz a kártyás asztalán, mint rózsák bűvész asztalán. Várnak rád égi szalonok, ne sírj, simák a rokonok s elől a pap megy. Kanonok.
