Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-12-23 / 12-13. szám - Kodolányi János: Karácsony
Nagy Nándor, a Magyar Nemzeti lárt orsz. képviselőtestületi tagja. llokky Károly, a ruszinszkói képviselőtestület egyik magyar tagja. Dr. Fleischmann Gyula, a Keresztény szocial ista Párt orsz. képviselőtestületi tagja. most a szerelem és bor oltárán is áldoztak. Csiklandós nőkacagások pendültek az éjszakában, sikongitások, kis piros jókedvrakéták pattantak a külvárosi csendben, férfikiáltások haboztak, röhögések boroshordói gördültek ebben a penészes pincében ... S mi feküdtünk egymás mellett ebben a mélységben, átkarolva egymást s tágult szemekkel figyelve a tomboló karácsonyéji bahanáliát... A sötétben ott állt és illatozott a mi kis szerény süteményünk és fenyögalyacskánk. Szinte sirás fojtogatta a torkunkat, mint azon az éjszakán, amikor dörögtek a budaörsi ágyuk és ropogtak a géppuskák. Nem tudtunk akadni, pedig de szívesen beleszédülünk az álom szelíd mé y cégeibe, ha lehet! Úgy éreztük, hogy végig loccsan rajtunk a pálinka, a fertelem és belerúgnak a dohogó lábak emlékeink ezüstös tükreibe, melyeken a gyermekkor árnyai kisértettek, ezen az estén a szeretet, békesség holdfényében. Menekültünk egymáshoz, összeforrtunk és nem lehetett menekülni semerre innét. Az átkozott ház szilárdan áLt a boszorkányos éjszakában s tombolt benne a kétségbeesett vigság, a hitetlen öröm és fekete jókedv. Mindenki táncolt. Ritmustalan bömbölésre valamenynyien másként és valamennyien inkább a dobogásra, mint a tánc szabályaira ügyeltek. Legszebb tánc a simmi! Ezt ordították teljesen rendszertelenül s poharakat, ajtót és ablakot zörgettek hozzá, sarkukkal doboltak s rikkantottak, mint a szétpattanó gramofonrugók. Elviselhetetlen volt a hőség, mintha velünk is forgott volna a ház megállithatatlan kalamajkában. Végig menteni az orniódi tehemetőn! Olgát megforgatták, hogy nekiesett az ajtónak. Sikongott. A szegedi sürgönyoszlop jaj de magos! Legszebb tánc a simmi! Politzer ur sírva fakadt és hangosan zokogva beszélt Olgához: — Olga, szerelmem, kicsikém, kis bogárkám, ne hnragudj rám, ha akarod, idehozom a csillagokat, csak egyet intsél... Olga, Olgácska, Olgica, drága, hadd Csokonaiak mindenki előtt, hogy lássák, mennyire fáj érted a lelkem.. . Olga, ha te egyszer az én lelkembe láthatnál ... Filézné malacságokat mondott Politzer ur leckéről. Egyszer aztán Jónáska igen elcsendesült. Kibotorkált a konyhába s mire a tombolok közül a felesébe magához tért, kétségbeesett jajgatással hívta a többieket. Mind kitódultak a konyhába. — Megitta a spirituszt! Megitta a denaturált szeszt! — jajgatott Jónáskáné s a társaság röhögött. — Spirituszt ivott! Jóska, mit tettél, Jóska! De a másik percben már senki sem hederitett az összeomlott emberrel. Visszarobogtak a szobába és folytatták a kánkánt. így tartott ez majdnem hajnalig. ❖ Reggel, ahogy gyűrötten kinéztem az ablakon, megdöbbentem. A ház előtt halottszállító fekete kocsi állott. A kocsi körül, természetesen, nagy csődület leste a szenzációt, a szűk utcát ellepték a kiváncsiak. Egyszerre rohanták meg a kaput: két ember a vállán hozott ki egy koporsót. Utána lehajolt fejjel ment a zömök házmester, az én halálos ellenségem, Bözsi ferde szemlélgetője. Mert az ő felesége halt meg az éjjel, mig idefent Jónáskáék tömb Itak a karácsonyi Lankámban és őrmesterék zengették a harmonikát. Hideg, meglehetősen tiszta téli reggel volt. Az ég halvány tejszinü világosságot hintett a nagy bérházakra és az ünneplőbe öltözött emberekre. S a lovak néha felkapták a fejüket a tolakodó emberek elől, gőzfelhőt fújtak a levegőbe és türelmesen álltak, álldogáltak egyhelyben, mi ít ahogy azt kötelességtudó, kivénült, apatikus lovaktól lehet látni, valóságos nihilista lovaktól, akiknek már minden mindegy. Lelógatták nagy fejüket és látni lehetett homályos és szomorú szemüket, melyek lefelé tekintettek az ellenző alól. A koporsót betolták a kocsiba. Becsapták és rázárták az ajtót, a kocsis felmászott a bakra, a házmester elindult utána. Olyan lelógófejii lónak látszott akkor reggel, rövid kabátjában, sapkájával, melynek ellenzője alól a földre nézett, mint azok a lovak, melyek a kocsi elé voltxk fogva. S elindult a kocsi szép csendesen, lassan a szál itmánynyal, kifelé a szűk uccácslkából s nem kisérte senki, csak a házmester, aki talán szive en is tette meg ezt az utolsó utat feleségével, hiszen soha sem volt hozzá e rye len jó szava s még csak annyit sem tett meg neki, hogy haldoklását csendessé szelídítse hatalmának és félelmes me’jelenésének súlyával. Vagy talán otthon sem volt, korcsmázott valahol ő is, leányok között és üvegek mellett s csak akkor értesült a könnyebbségről, amikor reggel borosán és támolyogva hazaért... Az asztalon még ott volt a sütemény és ott állott a fenyőgaly is. Kint az udvaron megzendült a félkezü harmonikás ünnepi köszöntője, harsány, fájdalmas hangon énekelt külvárosi szentimentális nótákat s mi ültünk egymás mellett és hallgattuk a megszokott ünnepi zengést. Jónáska is csendes volt.
