Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-12-23 / 12-13. szám - S. P.: Az ifjúságról és a békéről
KÉPES HÉT SZÉPIRODALMI HETILAP I. évfolyam. 11.-12. szám. Prága, 1928 december 23. Rz ifjúságról és a békéről Karácsonykor az ifjúságról és a békéről illik szólni. Aki indulat nélkül szemlélte a szlovenszkói magyar fiatalemberek fejlődési útját az elmúlt évek alatt, hol örömmel, hol csüggedéssel állapíthatta meg, hogy ez az ifjúság egész különös ösvényeken indul és kétségtelenül van lendület pályafutásában. Kitűnő anyag, amely —■ banális hasonlattal élve — még ősállapotban lévő izzó és folyékony vas volt, amikor formát kapott a háborús idők pörölyétől. Soha kevesebb előítélettel és több raisonálással nem indult fiatalember az életbe, mint nálunk 1919 és 1925 között. Aki 1919-ben indult fiatalembernek, a föld legalázatosabb teremtménye volt, aki 1925-ben, gőgös fölénnyel vetette magát az életbe. 1919-ben nagy keleti álmok kopogtattak a fiúnál, a világmegváltás állt az ajtaja előtt, — s máig végezte, mint a lefelé menő nyugati kultúra odaadásos híve, aki lemondóan és narkotikum-alamizsnát váró mosollyal olvad bele jelentéktelen csavarként az európai makrokozmoszba. Ez a fiatalember — az 1919-es — húszéves korában a hóna alatt Spengler két óriási kötetét cipelte arról a bizonyos Untergangról s ma a hálószekrényen néhány vékony, sárga füzet fekszik, megbúva a luminálok és a brómok között: Henri Massis könyve Nyugat Védelméről vagy Hilaire Belloc müve a Keresztény Európáról. Aki később indult 1922 után nyugateurópai áldások között töltötte el ifjúságát. Legfőképpen az autók, a repülőgépek, a demokrácia vívmányai, az egyenjogúság, a szociális biztosítás, a megizmosodott kapitalista társadalmi rend és egyéb háború előtt nem álmodott nyugati vívmányok hemzsegtek gyerekszobája körül. Nem tudom, másutt igy van-e, de ez a második háboruutáni generáció minálunk három-négyéves ingás után szakított nyugattal és autóinak reflektorával az Uralt világítja meg, amely felé százkilométeres tempóban száguld. # Ma kaptam egy levelet a szlovenszkói magyar fiatalság egyik legérdemesebb tagjától, melyben a fiú rothadt almának nevezi a nyugateurópai életformát. És bejelenti, hogy az ajtaján a Világmegváltás Eszméje kopogtat. Bejelenti, hogy mi, öregebb fiatalemberek, akik 1919-ben kaptuk az öntudat első csókját, fáradt öregemberekké váltunk, akiknek útja másfelé vezet, mint a „fiatalságé“. A levél karácsonyi levél volt, mintegy a nemes fiatalember karácsonyi manifesztuma. Ami elsősorban megijesztett olvasásakor, az pusztán személyes dolog volt. Tehát befutottam az öregek közé, gondoltam, az öregek közé, holott véleményem szerint még ifjúságom legprimitívebb és legobligátabb harcait sem harcoltam végig. Letoltak az útról, amelyről azt gondoltam, hogy most fogok megindulni rajta. A második ijedelem általánosabb természetű konsziderációk alapján keletkezett. Jól van, nem tartozom többé az ifjúságba, — de miért üzen hadat az uj ifjúság? A sors ez, ez az örök lökdösődés az életben? Nem, nem akarok harcba keveredni a nálam fiatalabbakkal, gondoltam a levél olvasáskor. # Lírai ömlengések helyett határozottabban igy' ragadhatnám meg a mi, ifjúságunk és az újabb ifjúság közti ellentétet. Mi megadtuk magunkat tízévi belső harc után, utazgattunk erre-arra, s nem bánjuk, ha a nagy nyugati makrokozmoszban egy kis kifényesített csavarrá válunk, porcelántaszterré az elektro-dinamo-mágikus város gépezetén, avagy a legjobb esetben a rézdróthuzal egy darabkájává, amely a Múlt városból a Jelenen át a Jövő városba vezet, a huzal egy részévé, mely fájdalmasan s mozdulatlanul zizeg a téli mezők viharában két pózna közé kifeszitve, zizeg, míg meleg szobából meleg szobába beszélgetnek rajta keresztül, interurbán, üzletekről és egyebekről. Mi, ilyesféle emberek, állunk a mezőkön kéz kezet tartva láncvonalban és alkotjuk a huzalt, amely olyan talán, mint a nietzschei emberhid a jövőbe. A fiatalabbak mikrokozmoszok akarnak lenni, önálló kis világok, föl akarják forgatni a rendet s eltüntetni minket is, a huzalt. Ők már drót nélkül akarják a jövőt. Rádión, mágikusan, szuggeszcióval. # És azt mondom: semmiesetre se haragudjunk egymásra. Semmiért. Legfőképpen nem félreértésekért. Ne személyeskedjünk. Hallgassuk meg jóakarattal kölcsönös véleményeinket. Kössünk békét. A generációmról tudom, hogy nem akar zavart és szívesen megbékül. Ne üssön minket senki. Az ifjúság is élhet békében, az ifjúság is megértheti egymást. Karácsonyi ajándékként csak azt kérem a fiatalabbaktól, hogy ne haragudjanak az öregebbekre. S. P.
