Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)

1928-12-16 / 11. szám - Nagy Lajos: A pesszimista

R pesszimista

lita: Nagy

Lajos

Klug Frigyes dudorászva ballagott a körúton. Nem a Canio keservét dúdolta, sem a Cavaradossi életsiratását, hanem a Carmen toreádor-áriáját. Tehát semmiesetre sem volt rosszkedvű. De találkozott Kanyaróval. —- Hogy vagy? —- kérdezték egymástól. Kanyaró még többet is kérdezett:-—- Igaz, hogy megnősülsz?

— Azt mondják, — válaszolta Klug Frigyes félhumorosan.

— Nagy bátorság kell hozzá, — vélekedett Kanyaró.

És anélkül, hogy Klug arra megkérte volna, figyelmeztette öt a házasélet veszedelmeire. A megélhetés kettőzött, sőt sokszorozott gondjára, a másokért, feleségért és gyermekekért is elviselendő aggodalmakra. Hátha csalatkozik az ember a nőben, hátha megunja az ember a feleségét, hátha mást szeret meg halálos szerelemmel. Hátha az asszony válik közömbössé a férje iránt. Meg egyáltalán most is szereti-e? Mert a nőről sohasem lehet bizonyosat tudni.

— Szép idő van. Bár kissé túlságos a meleg, — állapította meg Klug Frigyes.

De Kanyaró folytatta:

— És hallom, hogy Teél Jolánt veszed el feleségül.

— Igen.

— Megbocsátsz, ugy-e, az indiszkrécióért, de hiszen tudod, hogy jó barátod vagyok, menyasszonyod idősebb, mint te vagy?

— Kérlek, kedves Kanyaróm, tudom, hogy jó barátom vagy, de engedd meg most már, hogy ez és a többi mind, ami még e tárgyhoz tartozik, a mi hadititkunk legyen, enyém és a menyasszonyomé.

— Kérlek, — szólt Kanyaró megzavarodva, — bocsásd meg, ha kellemetlen voltam. Valóban szép idő van, de félek, hogy eső lesz ...

Tíz perc múlva elváltak, Klug Frigyes valami dolgát intézte el egy kávéházi emberrel, amikor visszafelé ment, megint dúdolt, de most semmit se dúdolt, hanem csak össze-vissza dúdolt, valamit csak úgy rögtönzött, aminek nem volt se füle, se farka.

*

— Á-á-á! Kezét csókolom. No, szép emberek maguk. Soha nem lehet látni azt a haszontalan Frigyest. Persze, amióta megnősült, mindig otthon ül. Könnyű is annak, akinek ilyen szép felesége van. Hogy vannak mindig? Mit csinálnak? Már csaknem fél esztendeje, hogy egybekeltek. Mi van a kisbabával? Idestova már lenni kéne egynek ...

— Lesz is, — felelte Klugné a szünet nélkül hadaró Kanyarónak.

— Megengedi, hogy egy kicsit elkísérjem?

— No jöjjön! Hazafelé tartok.

Egymás mellett lépdeltek, egy-két percig nem beszéltek, Kanyaró, mintha azon töprengett volna, hogy ugyan mivel is szórakoztassa most ezt a fiatal asszonyt. Azután csak rátért a gyermekre:

— És mit szeretne, fiút vagy leányt?

— Természetesen fiút. Isten ments, hogy leány le. gyen.

— No, az sem lenne baj. Fő, hogy egészséges, épkézláb emberke legyen. Borzasztó csapás lehet ám például, ha valakinek nyomorék gyermeke születik.

Az asszony megrezzent:

— Oh, ne is beszéljen ilyent!

— Bizony. Ilyesmi történt már ... Különben hogy van az egészségével?

— Jól. Miért kérdi? Sohasem voltam beteg. Talán úgy nézek ki, mint aki betegeskedni szokott?

— Ne-em. Dehogy! Hanem hát... majd fog. Nem olyan könnyű dolog ám anyának lenni, mint azt maga hiszi.

—■ No ... hát hiszen ingyen semmi sincs a világon.

—- Nono! Várjunk csak. Nem fog maga mindig ilyen flegmatikusán beszélni. A gyermekért meg kell szenvedni. És veszélyes is a-a-a... hogy úgy mondjam, a vállalkozás.

— A házunkban is nemrég egy fiatal asszonynak gyermeke született. Gyermekágyi lázt kapott, fel sem épült.

Klugné elsápadt. Rémület töltötte el egész testét. Még a lábai is reszkettek. De egyszeriben a düh is meglepte és a keze összeszorult. Semmit nem szólt, nemsokára otthon volt, elvált Kanyarótól.

A Klugék kisbabája már háromhetes volt. Kisleány, picike, vöröses, hunyorgó torzemberke, ritka, serkedzö hajjal, ráncba futó homlokkal, izgékony, legtöbbnyire sírásba vonagló arcocskával. Nagyjában szabályos volt az egész, minden részecskéje külön-külön, olyan átlag emberapróság volt, furcsa, groteszk látvány, nem lehetett tudni, hogy ha majd nő és nekifehéredik, emberesedik, igazán szép babalányka lesz-e. A mamájának persze — aki még most is ágyban feküdt, annyira legyöngült — a legjobban tetszett az egész világon. A vendégek — Nyoszolyóék. a fiatal Nyoszolyó és neje, akik mindig kedvességeket mondottak az embereknek — égig dicsérték a babát, hogy ilyen szép, olyan gyönyörű, ilyen remek pólyásgyereket még nem láttak és hogy milyen nagy, az övék fele akkora sem volt ebben az időben, azt is ráfogták, hogy nem is vörös, hanem egész szép fehér.

Kanyaró is jelen volt, ő is kivette részét a nagy dicsérkedésekből, de aztán csakhamar megpengette az ö saját egyéni húrjait.

—- Vigyázzon magára! — mondta a fekvő, halavány asszonynak. — Nem szabad ám idő előtt felkelnie.

Az asszony ijedten nézett rá s már remegett az aggodalomtól. hogy nem fogja-e ez az ember megint valami halálos nyavalyával megfenyegetni.

De Kanyaró egyelőre csak nagy általánosságban foglalkozott a világ múlandóságával és csupán ilyeneket mondott:

— Haj. haj, nehéz az élet!

Meg:

— Még egészségesnek is rossz lenni, hát még betegnek.

És hogy:

— Maga szegény asszony, maga szegény asszony . ..

Mikor elment és már a babától búcsúzott, megkérdezte:

— Sir-e sokat?

— De még mennyit, mint a rostalika, annyit.

— Igv megy ám most már vagy egy esztendeig. Hát még majd ha a fogai jönnek!... De most már megyek. Kezeit csókolom, szervusz, Frici.

—Pá, —- mondta feléje bágyadtan, kedveskedve a halavány asszony, ellenben szeretett volna utána lőni. De hiszen alig birt mozdulni, egy rossz szót sem tudott volna szólni, még arra is gyenge volt, hogy bosszankodjék.

Klugné hetekig betegeskedett. Aztán nagyon halavány volt, vérszegény, a haja hullott. A kisbabával is baj volt, mert a rossz tejtől bélhurutot kapott és megbetegedett. Görcsei lettek, úgy sirt, hogy belekékült az egész feje. Klugné az izgalomtól majd megőrült. Klug is elvesztette a türelmét, izgatott volt, aggódott, össze-vissza in-