Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-12-16 / 11. szám - Páll Miklós: Őszi melódia
Mussolini legújabb fényképe. A duce legfiatalabb fiát is magával vitte reggeli sétalovaglására. Nagybritannia eljövendő uralkodója a sportifjuság között. Mellette a yorki herceg. Mintha hangyaboly volna . .. Egy amerikai futballpálya mellett összegyűlt hatalmas autópark repülőgépfelvétele. mert bizony mondom nektek, itt kö kövön nem marad, megnyílik a föld, lángok robbannak ki a mélységből és a romok alatt leli halálát, aki idejekorán nem tud menekülni. Galeotti ezután meglóbálta füstölőjét, köpenye alól kihúzta fekete-vörös-arany lángokkal hímzett mágustarisznyáját, belemarkolt s nagy csomó fehér port hintett a füstölő fölé. Szempillantás alatt vörös, lila és kék lángok lobbantak ki a parázsból, s az emberek rémülten hátráltak a pokoli tűzijáték elől. A mágustarisznyából aztán serpenyőt vett ki Marzio, folyadékot öntött rá, meggyujtotta s a máglya alá tartotta. A szurkos faágak kigyultak, kékes-lilás lidérclángok csak úgy nyargaltak végig a máglyán, a hasábok recsegtek, ropogtak, lángba borult a sok gyantás fenyő s az egész tornatér tele lett lélekzetet elállitó füsttel, hulló sziporkával, égető cseppek szétfröcscsenö záporával. Galeotti pedig lapáttal szórta a máglyára a fehér homokot, amelyet indiai bűvészek receptjei szerint kevert össze, a félelmetes tűzijáték céljaira. Robbanások rázták meg a levegőt, a tömeg szétszaladt és eszeveszett futással menekült Barcelonából. Galeotti pedig úgy állt a lángok előtt, mint a tűz, a pokol Istene, a halhatatlan Plútó. Amikor kitisztult a tér, Galeotti felrohant Ambrosiához és a remegő hercegnő lábai elé térdelt. — Ambrosia, jöjj velem, mig a tömeg észre nem tér és vissza nem özönlik az elhagyott városba. Ambrosia a tudós karjai közé omlott, ájult tehetetlenségében csüngött Marzio hatalmas, erős mellén, melyben a világ legjobb, legmelegebb és legszerelmesebb szive lobogott. ... A pestis-járvány megszűnt, az udvar visszatért Barcelonába, Gonsalvo diadalra diadalt aratott a nápolyi vizeken s a győztes hadvezér feleségét maga Izabella királyné vezette vissza a barcelóniai udvar ragyogó fényébe. Ambrosia szebb volt, bűbájosabb és hatalmasabb, mint valaha. Az emberek belenyugodtak az ő halhatatlanságába. A király boldog volt, ha megizlelhette a csodálatos asszony olimpusi csókját. Lovagok, katonák, tudósok és apródok sóhajtozva követték apró lába nyomát. Mindenki félt tőle és mindenki imádta. Ö pedig isteni szeszéllyel osztogatta kegyeit az alattvalók között. Idővel gyönyörű gyermekeket szült. Leányai örökölték halhatatlanságát s elszéledtek a világon, fejedelmek, költők, művészek és katonák ezreit boldogítva halálos ölelésükkel. És itt járnak közöttünk diadalmas, gőgös, kárhozatos asszonyi szépségükkel és a férfiak ma is elhullanak értük és odaadják halhatatlan lelkűket, ha egy napig feleségül birják az örökkévaló Ambrosiát. És jó cserét csináltak. (VÉGE.) Őszi melódia Eáradt, hideg, őszi eső Veri az ablakot. Halott most minden odakünn S a szívben is halott. Az Ég óriás szemfedő És koporsó a föld. S a szél rekviemet dalol A Nyárnak, kit megölt. Páll MikXós.
