Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-12-09 / 10. szám - Surányi Miklós: A mágus
A pozsonyi Toldy-Kör „Gyurkovics-lányok“ előadásáról. Balról jobbra: Körinek Lajos, R. Szinnyei Bözsi, Suchovsky Ölti, Maráky Marosa, Lukács Anna-Mária, Matron Ernöné, Mihálcsics Györgyi, Szinnyei Klári, Bittera Baba. (Strelisky műterméből, Pozsony.) A Vestris hajótöröttjei két órával megmentésük után a Berlin fedélzetén. Bulgáriában újra a polgárháború réme kisért. Boris király kíséretével elhagyja a parlament épületét a rendkívül mozgalmas megnyitó ülés után. Ki tudja, mi igaz az udvar mende-mondáiból nyögte ki végre nagy keservesen. — Alfonso, az apród, a szeretője ... — Mondjak, de nem hiszem. — De én egyszer tetten értem őket. — Uram! — Engem is megcsalt a bestia! — Mit mondasz, Felség! Hát te is? —- En is — feled fejét lehorgasztva a király. Galeotti szédült. — Nem tudom elhinni... — Kérdezd meg öt magát... — Bevallja? — Dicsekszik vele. Szemérmetlen, gyalázatos, szemét. — Mégis ö a legszebb asszony Aragóniában — sóhajtott magát megadva Galeotti. — A legszebb és legrosszabb ... — Alfonsóval csalt meg? — kérdezte öntudatlanul a humanista. —- Nem akarod hinni? Alfonso az ajtóm előtt teljesít szolgálatot. Tegyen tanúságot ö maga a céda asszony hűtlenségéről. A király csengetett. — Alfonso urat akarom. Belépett az apród. Megállt az ajtóban, ránézett a királyra és Galeottira. Aztán felnézett az égre, kifordult a szeme, tántorgott, karjait kitárta, hirtelen megfordult, hanyatt esett és élettelenül nyúlt el a szőnyegen. Galeotti az apródhoz rohant és élesztgetni kezdte. De egyszerre vad rémülettel ugrott el a haldokló testétől. — Az elixir, az elixir! — jajgatott egetverő fájdalommal. — Ambrosia, mit tettél velem! — Mi történt? — kérdezte a király. — Nézd, fenség, az ifjú mellén ezt a szörnyű fekélyt — mutatott az apród feltépett zubbonya alá Marzio. — Mit jelent ez, Domine? — így jár mindenki, aki Raimundus Lullus kvintesszenciáját bitorolja, uram! így járt amaz Ambrosia is, a nagy Lullus kedvese. A király borzadva nézte a földön fekvő holtat. — Hát csakugyan igazat beszéltél, Marzio! Remegő félelem rázta meg a királyt. Galeotti szeméből pedig kicseppent a könny. Hát Ambrosia ezzel az éretlen fickóval osztotta meg a saját gyönyörű halhatatlanságát. XXV. Alfonso halála nyilvánvalóvá tette, hogy a nagy Mercuriusszal nem lehet léha játékot űzni. Az örök élet titkát az egekben és a föld alatt lakozó szellemek újból elfátyolozták az emberek szeme elől... ameddig nem születik egy uj Galeotti Marzio, aki Raimundus Lullus törvényét újra meg tudván fejteni, hatalma alá igázza a mágikus erőket. Maga Marzio is megdöbbent. Őszintén megvallva egész idáig remélte, hogy talán saját maga is megoszthatja az örökkévalóság kéjét a halhatatlan Ambrosiával. Azért hiába, mégis csak az volna igazi jutalma az ö határtalan és minden áldozatra kész szerelmének. Egy bölcs, nagyszerű, tapasztalt, tudós férfiú, egek és poklok titkaiban jártas mágus, majdnem mindenttudó és csaknem isteni bölcsességíi örökifjú aggastyán, egy uj Jupiter, az istenek atyja örökkön-örökké, folytonos tavasz napsugarában, a halál megvetésében, az örök élet biztonságában büszke terebélyes öreg tölgy: ez ő. És egy rózsásarcu, hajlékony, izzószivii, kacagó, pajkos nimfa, szerelmes, kékszemü, feketehaju istenlény, aki kimeríthetetlen ifjúságával táplálja az ő szerelmét: ez Ambrosia. (Folyt. Iköv.)
