Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-12-02 / 9. szám - Berkes Imre: A pillanat
I A magyar rádióvonat indulásra készen áll a budapesti pályaudvaron. A kocsi tetején látható a felvevő antenna Magyarország megelőzte Európát. Rádiót vezetett be a budapest-bécsi gyorsvonaton. Képünk mutatja, hogy nemcsak a vasúti kocsikban, hanem a várótermekben is rádióval űzik el az utasok az utazás és a várakozás unalmát Ekkor újra leültek s Miser igy folytatta: — Már nem tudom, mikor történt, egy hete vagy tiz éve, nem tudom. Lehet, hogy tavaly, lehet, hogy házasságom első évében, az idő, az alakok, minden egybefolyt már előttem, neveket elfelejtettem, de talán ez nem is fontos. Kérem, ön tudja, Miserát is másképpen hivták egyszer s lakott ott a folyosó végén, a harmadik szomszédságunkban egy ember, annak is volt valami neve, önző, ostoba és ragadozó volt, Lupusnak szoktam nevezni, ha úgy néhanapján fölmerült a képzeletemben. Ugy-e nem csodálkozik? Késő éjjel értem haza, az utcákon csatangoltam s hangosan sírtam egymagámban, némelykor a rendőrök is megszólitottak s menekültem előlük, mint a tfölvaj. És Misera ágya üres tolt, Misera nem volt sehol. Kábultan álltam pillanatokig, vagy órákig egy helyben s nem tudtam megmozdulni. Képzelje el, Misera éjjel elment hazulról, holott tudta, hogy én hazajövök. Mi történhetett? Nem mertem elindulni. A ház csendes volt s kietlen s nem mertem a cselédet fölverni, tud-e valamit Miseráról. Végre egy gyűrött kis papirosra tévedt a tekintetem, a papirdarabka ott hevert az asztalon, fölkaptam, pár kusza sor volt rajta. Körülbelül enynyi: „Gyere át, odaát vagyok, Lupus meghalt.“ Megkönnyebbültem. Csak Lupus halt meg, nem Misera, Misera él s csak azért nincs itthon, mert Lupus meghalt. — Az idegen házban majdnem vidám hangulatot találtam. Nem volt ott senki sem szomorú. S nem lehetett itt érezni, hogy valaki meghalt, nem, Lupust nem siratták, mert Lupus életében igen rossz ember volt. A felesége meredten bámult maga elé, ezzel akarta titkolni, hogy nevetni szeretett volna. Lupusnak nemrégiben valami csúnya kalandja volt egy fiatal lánnyal, talán erre gondolt s Lupus most a másik szobában feküdt, holtan. A sógora halkan suttogott, azt hiszem, aznapi üzleteiről beszélt és Splendida a felső folyosóról, egy fiatal, züllött szininövendék, fogait villogtatva — ó, a fogai szépek voltak — hallgatta az üzleti előadást s alighanem egy páholyt kért a legközelebbi kabaré-premierre. Mind idejöttek, hogy Lupus feleségét megvigasztalják a tragédiában, amely rázuhant. Talán ezért tartotta oly meredten a fejét az éjszakai félhomályban. Nem, Splendida nem volt azonos azzal a fiatal lánnyal, aki miatt oly heves vita zajlott le a halál előtti félórában férj és feleség között, hogy szinte késsel mentek egymásnak. — A szive ölte meg — súgta a fülembe Misera oly szomorúan, hogy csodálkozva néztem rá. — Vacsora közben rosszul lett, hörgőit egyet és meghalt. A felesége nem mert hozzányúlni, én vetkőztettem le, s a teste még forró volt s a homlokáról ömlött a verejték, ahogy letöröltem. — És nézte a tenyerét, amellyel végigsiinitotta a halott arcát. — Nékem is udvarolt — viháncolt Splendida mert azt hitte, hogy Misera erről beszél... Lupus mormoltam magamban — szegény Lupus s Miserára néztem. De Misera elkerülte a tekintetemet s ekkor szinte félájultan mondtam: Gazember! — De ezt nem hallotta senki. Mert az volt az a pillanat. Ebben a rettenetes, aljas, undorító társaságban, a halott előtt, Misera láttára, Splendida nevető arca mögött, ahogy közéjük estem — s ott benn üres volt Misera ágya, mert itt le kellett vetköztetnie egy halottat — ebben a pillanatban éreztem, hogy mindez lehetetlen! Itt én nem maradhatok, innen el kell menekülnöm s Misera könnyes szeme nem engem marasztal, Misera sirat valakit. Itt nem sirt senki, itt nem vesztett seki semmit, itt csak Misera sirt. Megdöbbentem, hogy az ágya üres s megvigasztalódtam, hogy csak Lupus halt meg. Lupus könnyelműen meghalt, mert oly gyorsan eltékozolta a szivét s Misera szive fájt. Ó, nem mondta ezt nékem senki, tudom, vannak káprázatok és lidércnyomások, képzelgések és hirtelen indulatok, de Misera keze nedves volt még a halott eltávozó arcától. És most engem fog megsimogatni azzal a kézzel. Mit gondol? És behurcolja az ágyamba Lupus rettenetes emlékét! — És akkor mindenki hazament. Misera lassan sompolygott előttem a folyosón, egy pillanatig lebámult a mélységbe s akkor az volt az érzésem, hogy leugrik a negyedik emeletről. De nem ugrott le. — Benn a lakásunkban ezt mondtam: — Csúnyán, nagyon visszataszítóan viselkedett ez a Splendida. — És Misera igy szólt: — Senki sem tudhatja, hogy miért boldogtalan s melyik az a pillanat, amikor visszataszító. Miser elhallgatott. Barátja fölállt s ezt mondta: — Kérem, ne nézzen át a túlsó oldalra, mert Misera visszajött. Nem akarom, hogy észrevegye magát. Nem akarom, hogy idejöjjön. Mert látja, kedves barátom. Misera nem csunyult meg, de most már meg tudná mondani, hogy melyik pillanat okozta a boldogtalanságit.
