Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-11-25 / 8. szám - Aki átengedi testét a tudománynak - A drága csók és a bölcs bíróság - 572 fontmilliomos - Irodalom, művészet, zene • Vozári Dezső: Az irodalmi Nobel-díj margójára
■dó pincérek pedig legalább is balti bárók. Ami a női alkalmazottakat illeti, ezek állítólag egytöl-egvig orosz hercegnők. Amidőn Olaf herceg társaságával belépett az előkelő étterembe, az összes asztalok el voltak már foglalva s hiába kerestek helyet a jövevények. A herceg azonban mindenáron ott akarta vacsoráját elkölteni s ezért a kiséret egyik tagja elhatározta, hogy egyenesen Brown úrhoz fordul, aki ily előkelő vendég számára bizonyára beállít egy pótasztalt. Fölkereste tehát a tulajdonost s az uj vendégre mutatva, igy szólt: „Az az ur, aki ott áll, Olaf svéd királyi herceg, ön bizonyára tudna neki helyet adni ...“ Brown, akit gyakran zaklattak elszegényedett arisztokraták állás miatt, félreértette a helyzetet és komor arccal igy válaszolt: „Igen sajnálom, uram, de személyzetem most éppen komplett. De ha őfensége néhány hét múlva még mindig reflektálna nálam alkalmaztatásra, akkor talán tehetnék majd valamit az érdekében.“ Newyorkban azóta is élénken pertraktálják ezt a históriát s Brown ur állítólag alázatos hangú levélben kért elnézést tévedéséért a svéd hercegtől. Aki átengedi testét a tudománynak Egy-két esztendő óta munka nélkül lézengő délwalesi (bányamunkás, aki utolsó tartalékjait is felemésztette már, e napokban levelet intézett az egyik londoni napilap szerkesztőségéhez s közli, hogy miután nem bírja tovább tehetetlenül nézni feleségének és egyetlen gyermekének nyomorúságát, hajlandó testét — jutányos áron — tudományos kísérletek számára átengedni. A munkás levelében, löbbek között, ezeket Írja: „Abba íis beleegyezem, hogy rák-, tífusz- és maláriabacillusokat tartalmazó injekciókat adjanak nekem, vagy hogy testemet egyik vagy másik sebészeti beavatkozásnak vessék alá. Egyetlen kikötésem az, hogy meg ne vakítsanak, mert — 1Jgy gondolom. —- hogy az örök sötétség megőrjítene. Egyben annak biztosítását is kérem, hogy halálom esetén az egészségügyminisztérium minden nehézség nélkül folyósítani fogja családomnak az özvegyi és árvailletéket. (Angliában a vagyontalan özvegyek és árvák állami támogatásban részesülnek, e segély nem vonatkozik azonban öngyilkosok hátramaradottaira.) A bányász levele végén előadja, hogy valamikor jólétben, boldogan élt családjával, de miután elveszítette állasát, képtelen volt bármily pénzforráshoz jutni, úgyhogy fokozatosan a legnagyobb nélkülözésekbe jutottak. Hús, hal és szalonna már hónapok óta nem került asztalukra, de a sajt és a gyümölcsíz is a legnagyobb ritkaságok közé tartoznak náluk. Efölötti elkeseredésében hatátozta el, hogy bármily uton-módon hozzásegíti kedveseit egy jobb életmód lehetőségéhez. Minthogy lopni mégsem akar, úgy véli ezt elérhetni, hogy testét valamely tudományos intézetnek eladja. Az elkeseredett levélíró a szerkesztőséget kérte föl, különös ajánlatának közvetítésére. Nem tudjuk elvállalta-e a londoni lap a közvetítését ennek a megható tervnek, mely élesen bevilágít az emberi nyomorúság legsötétebb vermeibe, ahol, miután minden kifogyott, sor kerül a családapa májára és veséjére is. A drága csók és a bölcs bíróság Vannak csókok, melyek akármilyen ártatlanok is, sok pénzbe kerülnek. Erre a szomorú tényre jött rá senyor Alfredo Cowes, egy manilai forróvérű fiatalember, akinek nemrégiben kellett tettéért az ottani bíróság előtt felelnie. Cowes lelkiismeretét ugyanis óriási gaztett terhelte. A spanyolnak megtetszett a város egyik legszebb leányzója s anélkül, hogy sokat teketóriázott volna vele, az első kedvező alkalommal megcsókolta szerelmének tárgyát. A lány erre följelentette a szerelmes Cowest, azon a címen, hogy erőszakkal rabolt tőle csókot, a lovag ezzel szemben azt állítja, hogy csakis a széplány egyenes biztatására ért ajkával ajkaihoz. A bíró azonban inkább hitt a feljelentőnek s a neveletlen gavallért 300 peso pénzbüntetésre Ítélte. Cowes, aki igen gazdag ember s nyilván nem játszik nála szerepet a jelentéktelen összeg, nem bírta elviselni a megszégyenítést, hogy neki, a város legderekabb legényének, a csókot lopni kell, felfolyamodással élt az ítélettel szemben. A másodfokú bíróságnál a szerelmes férfinek még nagyobb balszerencséje volt, mert nemcsak az erkölcstelen csókrablásban, de személyes szabadság korlátozásában is bűnösnek találtatott s büntetését háromhónapi börtönre emelték fel. A megriadt Cowes erre a legfelsőbb törvényszékhez fellebbezett, mely végre salamoni bölcsességü ítéletet hozott, mely szerint a vádlottat háromhavi börtönre és 300 peso pénzbüntetésre Ítélte. Itt vége volt a jogorvoslat lehetőségének s szegény Cowesnek a manilai fiatalemberek nagy gaudiumára és a manilai bakfisok még nagyobb szomorúságára be kellett vonulnia a sötét cellába, ahol bizonyára elég ideje lesz afölött elmélkedni, menynyit ér egy széplány csókja egy szerelmes fiatalember számára. 572 fontmilliomos A kincstári hivatal adónyilvántartó osztálya érdekes kimutatást tesz közzé az angol milliomosokról. Előre kell bocsátani, hogy Angliában egy millió font sterlingnyi vagyont kell kimutatnia annak, aki arra pályázik, hogy milliomosnak mondják. Az ember igy azt hinné, hogy ujjain számolhatja el az angol milliomosokat. De a kincstári hivatal statisztikájából megtudni, hogy Nagybritanniának a most folyó esztendőben 572 milliomosa volt, holott 1906-han a milliomosok száma nem volt több 19-nél. Ez 572 boldog embernek mindegyike 50.000 font sterlingnél nagyobb évi jövedelmet mondhat magáénak. Jövedelmük az adókincstár most lezárult esztendejében együttvéve 55 millió font sterlinget tesz, úgyhogy minden egyes milliomosra átlag 199.000 font évi jövedelem esett. Ez irigylésremélitó csoportnak 1'38 olyan tagja volt, akinek 100.000 fontnál nagyobb évi jövedelme volt. Irodalom, művészet, zene Az irodalmi Nobel-dij margójára A svéd akadémia múlt héten összeült, megállapítandó, kit illet a tavalyi és ezidei irodalmi Nobel-dij. Másnap világgá kürtölte a sajtó a hirt: Henri Bergson francia filozófusra és Sigrid Undset norvég Írónőre esett a tiszteletreméltó testület választása. A bőkezű alapítvány, mellyel Nobel Alfréd, a dinamit feltalálója, ugylátszik, legalább részben kárpótolni akarta az emberiséget azért a sok szerencsétlenségért, amit felfedezésével nyakunkba zúdított, valóban alkalmas rá, hogy Írókat és tudósokat kiemeljen a betevő falatért folyó küzdelem idegölő atmoszférájából. Mert ez a dij nemcsak erkölcsi értékelés, hanem egyben oly respektábilis összeg is, mely sok évre nyújt nyugalmas életlehetőséget, szóval módot rá, hogy a kitüntetett gondtalanul munkálkodhassék oly területeken, ahová érdeklődése és képességei vonzzák. Bár Nobel úgy rendelkezett, hogy az alapítványi töke hozadékát lehetőleg fiatal irók és tudósok kapják, mert ezek számára a pénz többet jelent, mint a beérkezetteknek, akiknek nagyrésze amúgy is kedvező anyagi viszonyok közt él, a svéd akadémia eddig mégis, kivétel nélkül, életük delén messzire túllévőknek ítélte oda a sokezer svéd koronát. Az irodalmi Nobel-dij nyerteseinek immár tekintélyes csoportjában egyetlen olyan iró sincsen, akinek megjutalmazásakor ne lett volna már néhány igen komoly világsiker a háta mögött. Sajnálatos a fiatalok kiszorulása, de alapjában véve logikus, hiszen az ismeretlen, vagy csak kevéssé ismert alkotásokról nem szerezhet tudomást az akadémia. Az alapítvány eltért tehát a gavalléros gesztus eredeti intencióitól s ahelyett hogy serkentő erő volna, már elért sikereket koszoruz meg, elismert egyéniségek jelentőségét huzza alá s amolyan zseni-nyugdij lett. Az irodalmi Nobel-dij az a marsallbot, melyet minden induló költő tarisznyájában vél tartogatni. Ámde hosszú és tövises az ut odáig. Shawnak hetvenedik születésnapját kellett megérnie és csaknem ötven éven keresztül bizonyítgatni elhivatottságát, mig az alapítvány urai érettnek tartották a nagy érdemrendre; Anatole France is, akit pedig már nagyon régen a legkiválóbbak közé soroltak, csak közvetlenül halála előtt kapta meg a dijat s ha a nagy francia iró szervezete nem birt volna oly szívósan ellentállni az aggkori gyöngeség egyre fenyegetőbb ostromainak, könnyen örökre lemaradhatott volna a Nobel-dijról. Viszont a döntőbíró szerepével megbízott akadémiának is tagadhatatlanul nehéz a helyzete. Évről-évre felvonultatják előtte a világ szellemi elitjének legkimagaslóbb figuráit, nem könnyű dolog a választás közöttük s igy annál gyakrabban sok más szempont is érvényesül, mint a tiszta irodalomé. Erős handicapnek számítható az is, hogy a dijakat a nagy nemzetek között arányosan igyekszenek elosztani.
